Kétségtelen, hogy két életterület keverékében élünk, két világéban, amelyek nagyon különbözőek – és mégis újra és újra keresztezik egymás határait. Az, hogy a társadalmat nagymértékben ez a kettősség hatja át, az úgynevezett Szent Iratoknak köszönhető, főleg a Bibliának – legalábbis nyugaton. Nem kifejezetten magának a könyvnek, – hiszen a legtöbb ember a kezébe sem veszi –, viszont a nyelv, az oktatás, a kultúra, az irodalom, a művészet, a mindennapi élet szinte minden területe bibliai vonatkozásokkal és kifejezésekkel van átitatva, még a média kvízműsorai is.
A hivatalos ünnepek legtöbbje szintén a bibliára vezethető vissza, noha ezeknek az ünnepnapoknak a jelentése és célja az egyre növekvő elvilágiasodás következtében részben a háttérbe szorult. A húsvét és a pünkösd a naptárban még szerepelnek ugyan, de sok ember számára már alig jelentenek többet, mint meghosszabbodott hétvégét és a mennybemenetel ünnepéről is inkább üdülőhelyek jutnak sokak eszébe, és nem a felemelkedés.
Másrészt a karácsonyt csodálatos módon továbbra is megünnepeljük, noha nagy részt a hasunkkal, de azért még sokan vannak, akik számára a magasztosabb jelentése sem veszett el. Az irodalom, a dráma, a filmek, a festmények és főleg a zene megőrizte azt a hagyományt, kultúrát és áhítatot, amelyben a metaforák elnyerték a maguk helyét.
Az ember szentimentális realista: a fej a megfelelő helyen akarja tudni a szívet, a szív bizonyságot akar: tényeket, bizonyítékokat, történelmi keretet. Első ránézésre ez nem tűnik nagy dolognak, de itt van a kutya elásva: a bibliai szöveg nem kínál semmiféle történelmi hátteret. A Biblia ábécéje csak alfából és ómegából áll. A Biblia egy bizonyos értelmi szinten talán egy távoli hangot kelthet bennünk, vagy egy képet idézhet fel – de nincsenek szavak, amelyek a benne foglalt tudást megmagyaráznák.
Többé-kevésbé képesek vagyunk ugyan felfogni az elvont dolgokat, de a végén mégis valamiféle kézzelfogható eredményt akarunk, valami tapinthatót, ami kőbe véshető vagy papírra vethető. Ez azonban nem ilyen egyszerű.
Az írók megpróbálják szavakba foglalni az eseményeket és az elképzeléseket, aztán a fordítók átültetik egy másik nyelvre más formában, nem egészen egyértelmű vélemények és magyarázatok körítésével a saját személyes vagy dogmatikus értelmezésük szerint.
S ha hihetünk az irodalom bőséges gazdagságának, akkor számos fenntartással kerülünk szembe a témát illetően.
Itt nem valamiféle konyhai receptről van szó, hanem olyan gondolkodási módokról és irányvonalakról, amelyek meghatározzák egy kultúra, illetve civilizáció haladási irányát. Mert az „Ige” testté vált. S ahogy mindennek, ami az anyagi világban megjelenik, rögtön megjelenik az ellentéte is, ez az egyedi pillanat sem kivétel. Sőt éppen „az ellentmondás jele”-ként nyilatkozott meg. Az Ige szavak felhőjébe burkolózott – és minden egyes szó vita tárgyát képezi. Bibliával a kezében az ember bármit bebizonyíthat vagy megcáfolhat, mindent elutasíthat vagy igaznak kiálthat ki. A Biblia a megszabadulás ajándéka, amit fegyverré kovácsoltak.
Az Ige azonban több, mint hallható vagy értelmezhető jelek kombinációja. A szavak csak hordozók, a megszabadulás eszméjének csatornái, melyek megtöltik a világegyetemet és örök idők óta az emberi szívekben szunnyadnak arra várva, hogy valaki egyszer megérti a szót és válaszol rá míg végül már csak az alfa-ómega marad: az örömteli üzenet, ami csak egyszer, egyetlen helyen nyilvánul meg, de itt és most – benned és bennem – meg is valósul.
A tündérmesékben és minden idők írásaiban megtalálhatók a belső folyamatokra vonatkozó rejtett utalások. Például a Bhagavad Gítában, ahol a hős a harcmezőn találja magát a saját barátaival és rokonaival szemben és Krishna (az Értelem) harcra biztatja. Ezek látszatra abszurd, valótlan körülmények, amelyek mégis ráébresztenek minket valamire.
Az okfejtések és az alakok nem csupán a szívre és a fejre vonatkoznak. Az „ember”-nek nevezett bonyolult lény minden nézete részt vesz a folyamatban. Az „én”-nek nevezett ház minden szobájában találkozhatunk a megnevezhetetlennel.
Ez a valódi Biblia, az élet könyve, az élő könyv, ami folyton újabb oldalakat ír és a régieket átírja. Ahol minden szó az egyetlen Igét foglalja magába minden formától és jeltől elkülönülve, ahol szükséges kövön és papíron, de világosság és erő formájában vitathatatlanul jelen van az atmoszférában mint örök, inspiráló Jelen. A Biblia a házunkban talán csak puszta relikviaként lelhető fel valahol egy elfeledett helyen; a szívünkben azonban remélhetőleg „felbecsülhetetlen értékű gyöngy”-ként található meg.
