28 éves koromban Samos szigetének hegyvidéki táján sétálgatok egy szál magamban. A tiszta levegőnek, a vadvirágok illatának, a hegyi utak mélységes csendjének hatására váratlanul megnyílok. Egyszer csak ott terem… a hatalmas Létező eláraszt engem… egy teljesen másfajta érzékelés és érzés csendes, lágy fuvallata jár át.
Sok év küzdelme, harca, kétségbeesése és zavarodottsága után ebben a pillanatban úgy érzem:
Minden meg fog változni az életemben, minden más lesz!
Egy hatalmas és erőteljes kalandra hívnak engem!
S ez a kaland az intimitással áll kapcsolatban. (intimus latinul azt jelenti „legbelső”)
Felmászok egy hegyre, ahonnan tisztán látom a messzi zöld hegyeket és az óceánt. Én azonban ekkor nem a külvilágban vagyok, hanem inkább „a legbensőben” tartózkodok – a Lényeggel, a belső Lényemmel való legnagyobb közelséget és intimitást élem át. Két napon át ülök a hegycsúcson és azon töprengek, hogyan kellene folytatódnia az életemnek ezután.
Talán visszavonuljak egy pár évre a Samos szigetén lévő sok kolostor egyikébe, hogy meditáljak, teljes magányban élve elmerüljek önmagamban? Vagy otthon vár rám a feladat „az élet sűrűjében”, hogy belemerüljek a kapcsolatokkal, gyerekekkel, munkával és háztartással járó ködös és fárasztó mindennapi életbe?
Ülök és gondolkodom: két napig tart, míg végül döntésre jutok: igen, hazamegyek, vállalom a rám váró feladatokat. Ami az én esetemben azt jelenti, hogy házasságot kötök és családot alapítok… Ezáltal az intimitás kalandja kezdetét veheti.
Mit jelent egy párkapcsolat a legmélyebb értelemben
A hindu esküvői szertartásnak van egy központi eleme, a „Saptapadi”. Feleség és férj hétszer megkerülnek egy tűzkört.
Mai szemmel nézve – 35 év házasság után – csodálatos jelképnek tartom ezt a szertartást. Részletesen bemutatja, hogy mit jelent egy párkapcsolat a legmélyebb értelemben:
– Mi nők és férfiak a legbensőbb lényünk tüze körül keringünk.
– A belső központi tűz-elemünkben – ha minden rendben megy – a legintimebb módon vagyunk egymáshoz kötve, de nem szabad túl közel kerülnünk a tűzhöz.
– Ne csendben szemlélődjünk, hanem legyünk állandóan mozgásban. A központi tűz légkörében egymás segítségével átalakulhatunk.
– A tűz hétszeres megkerülése során hatalmas teremtő erő lobban lángra.
– Ugyanakkor a sötét oldalunk melléktermékeinek salakja, a fogyatékosságaink, a faragatlan és csiszolatlan nyersségünk mind jobban és erőteljesebben megmutatkozik. Ez a legnagyobb kihívást jelentő folyamat.
– Ami időt vesz igénybe (hét fejlődési szintet).
– Nagyfokú egymás iránti figyelmet és növekvő belső stabilitást igényel ahhoz, hogy felismerjük önmagunkat és a másikat, hogy aztán ennek a felismerésnek az „eredményével” dolgozzunk és sikeresen átalakítsuk azt.
Ha visszanézek, el kell ismernem, hogy fogalmam sem volt arról, hogy milyen mélységei vannak egy párkapcsolatnak. Többé-kevésbé felkészületlenül kerültem bele ebbe a kalandba. Még a szerelem időszakában is nehéz volt számomra feltétlenül „igent” mondani a másiknak és úgy is érezni a másik iránt. Az érzékiség, a másik iránti vonzalom még nem jelenti a belső lénynek a jóváhagyását. Vajon képes vagyok elfogadni és értékelni a másik állandó önvalóját?
Nem, én nem voltam képes. Azért nem voltam képes, mert még a saját állandó önvalómat sem tanultam meg elfogadni és szeretni.
Mindezek ellenére hagytam magam belevonni ebbe a partnerkapcsolatba. Közel engedtük magunkat egymáshoz, harmóniára törekedtünk, de ebből nem alakult ki valódi „intimitás”.
Mit jelent az intimitás?
Csak sokkal később tanultam meg, hogy nagy különbség van a „közelség” és az „intimitás” között.
A „közelség” azt jelenti, hogy közel engedem a másikat magamhoz és hagyom, hogy megismerjen. Ez lehet fizikai közelség vagy érzelmi közelség.
Az „intimitás” viszont azt jelenti, hogy „megismerem önmagamat és megnyílok a másik jelenlétében”. Az intimitás azt jelenti, hogy azon keresztül, amit az egyik mond vagy tesz, az illető valóban a személyes, legbelsőbb, legőszintébb érzelmeit és gondolatait tárja fel és ezáltal az önátadás, megnyilvánulás által megéli önmagát.[1]
Évekig filozofálhatunk a nő és férfi közötti kölcsönös kapcsolatról, fájdalmas folyamatok során megtapasztalhatjuk a egzisztenciális hiányosságunkat és tökéletlenségünket és észrevehetjük, hogy még a legszeretetreméltóbb partnerünk sem képes pótolni ezt a „lelki hiányt”. Ennek következményeként elmélyedhetünk abba a magasztos spirituális elképzelésbe, hogy van bennünk – minden nőben és férfiban – egy „Szellemi Gyermek”, egy teljesen új teremtmény, aki ki akar bontakozni, amikor átadjuk magunkat teljes önátadásban a bennünk lévő Másiknak, az Isteni Szikrának. Ez egy rendkívül fontos Világosságélmény. Ám ennek a világossággal telt képnek a segítségével kell végül vállalkoznunk arra, hogy szembenézzünk a hétköznapi élet sötét zugaival és veszélyeivel. Sok felfedezni való van még, sok mindenre kell még fényt vetni.
Minden általunk elért csúcson meg kell fordulnunk és le kell hoznunk az Ő erejét és világosságát a halandó életünkbe. (Sri Aurobindo)
Vajon készen állok az őszinte önismeretre és nyílt önátadásra egy másik ember jelenlétében is?
A kölcsönös megbeszélése annak, amiben egyetértünk, jó érzéssel tölt el minket. Különösen a kapcsolat kezdetén az osztott nézeteken keresztül értékeljük egymást újra és újra.
Ezt hívják „külsőleg megerősített intimitásnak”. Amikor biztonságban érzem magam a partneremmel, nyíltan, félelem nélkül kifejezhetem magam.
Ám ez az „egy kalap alatt való rejtőzés”, ami azt az érzést kelti az emberben, hogy a megosztott érzelmek alapján jól működik a kapcsolat, rendszerint rövid életű.
„Egy csapat próbája nem a csendes vizeken zajlik.” (Tobias Ruland)
„Az igazság ott kezdődik, ahol ketten együtt vannak.” (Lukas Michael Moeller)
A folyamatos intimitás kulcsa azonban abban rejlik, hogy én és a partnerem alávetjük-e magunkat az „ön-megerősítő intimitás” pillanatinak és gyakoroljuk-e ezt. Mit jelent ez pontosan?
Bízni akarok a másikban. Fel akarok fedni vagy meg akarok osztani valamit a partneremmel, ami nem világos, sőt talán zavaró. Az is lehet, hogy valami, amit a partnerem tett vagy mondott, megijesztett vagy feldühített. Mindenekelőtt nagyon fontos, hogy nyugodtan beszéljek a partneremmel és ne szemrehányóan.
Kockázatot vállalok. Vajon a partnerem képes kezelni azt a „feszült” helyzetet, amit a legbenső titkos gondolataim feltárásával okozok? Vajon rendelkezik bizonyos mértékű állhatatossággal és önbizalommal?
Hogy könnyebben érthető legyen: A partneremnek nem szabad tükröznie vagy kifogásolnia azt, amit feltártam. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nyíltan meghallgassa a helyzetemet, a nézeteimet és ne büntessen meg azért, amit nyilvánosságra hoztam, például azáltal, hogy „dühbe gurul”, „magyarázatot követel”, „elfut”, „nem hallgat meg” vagy „fagyossá válik”. Ezek a leggyakoribb negatív reakciók. Hosszú távú partnerkapcsolatokban gyakran előfordul, hogy az a partner, akit nem hallgattak meg egy bizonyos témát illetően egy korábban történt beszélgetés alkalmával, többé nem érinti a témát és elzárkózva visszahúzódik a páncéljába.
Vajon megbízunk önmagunkban?
Vajon van elég önbizalmunk ahhoz, hogy „együtt kerülgetve a tüzet” feltárjuk az árnyoldalunkat és beszéljünk arról, amit még tisztázni kell, ami talán zavaró, nyugtalanító? Ha tényleg lélektársként akarunk jelen lenni a partnerünk számára, akkor bizalmas, intim teret adunk neki. Ítélkezés vagy előítéletek nélkül meghallgatjuk.
Ez egy olyan eszmecsere, ami nagyfokú érzékenységet és figyelmet igényel. Tudatában kell lennem, ismernem kell a gyengeségeimet, trükkjeimet és csapdáimat, melyek akadályként vagy korlátként hirtelen előpattanhatnak a tudatalattimból. Tudom, hogy nem kellene mindig belelépnem ezekbe a csapdákba. Mégis újra és újra megtörténik…
Ha kölcsönösen gyakoroljuk ezt az „ön-megerősítő intimitást” (meg merem osztani a partneremmel a titkos gondolataimat anélkül, hogy biztos lennék a megértésében), akkor nagyon alaposan megismerem önmagamat és a társamat.
Igen, idővel talán lehetségessé válik megrajzolni a kapcsolat topografikus „útvonal-térképét”. Ezen a térképen felismerhetem a hegyeimet, völgyeimet és ingoványaimat. A magaslati és mélységi pontjaimat – valamint a partneremét is.
Idetartozik az összes általam úgynevezett „belső gyerek”, a bennem lévő faragatlan és durva „salak”, az életem megoldatlan konfliktusainak konstellációi, valamint a mikrokozmoszbeli [2] elődeimé…
Mindannyian jól ismerjük ezeknek a „belső gyerekeknek” a megnyilvánulásait. Ezek az énközpontú viselkedés különböző maszkjai. Dante Isteni színjátékának „Purgatóriuma” ismerteti ezeket:
… hamar megsértődik… dühbe gurul… türelmetlen… elismerésre éhező és függő… mindig övé az utolsó szó… mindig igaza van… megfutamodik a problémák elől… a dacosság feneketlen kútjába esik… bohócként viselkedik… irigy … elismerésre vágyik … túlzottan becsvágyó és célratörő…
Ezek a „rakoncátlan belső gyerekek” hirtelen és váratlanul bukkannak elő a tudatalattimból… meghallgatást és figyelmet követelnek, viszont nem szeretnék, ha „megbüntetnék” vagy „félretolnák” őket.
– Vajon folytathatok velük „intim párbeszédet”?
– Vállalhatok-e felelősséget értük a lélekkapcsolat nyugalmából, adhatok-e nekik megnyugtató választ anélkül, hogy hagynám magam érzelmileg meghurcolni? (Az Isteni színjátékában Danténak ott van Vergilius megnyugtató és semleges partnerként.)
– A partnerkapcsolatban válhatunk-e egymás csendes társává, lépésről lépésre, annyiszor „kerülve meg a tüzet”, míg el nem érünk egy olyan érettségi fokot, ami lehetővé teszi a számunkra, hogy stresszmentesen állíthassuk a világosságba a „sötét oldalunkat”?
Mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy végleg eloszlassuk ezeket az árnyékokat, ez a Belső Tűz feladata. Ebben a világosságélményben a sötétség átalakítható.
Végül a dolog attól függ, hogy megtanulom-e megérezni a még tökéletlennek, hiányosnak a fájdalmát. Kialakulhat bennem az érzékek új irányadó antennája, hogy mindazt a sérelmet, amit másoknak okoztam, saját magamban is érezhessem égető tűzként, szinte mindent felemésztő tűzként. Ugyanakkor viszont megszabadító áramlatként is, amit nem tarthatok vissza, és amelyben minden kétségem és bizonytalanságom folyékonnyá és átalakíthatóvá válik…
Amikor ezt a belső tüzet érzem mélyen önmagamban, amikor az önmagammal és másokkal való legmélyebb együttérzés könnyei fakadhatnak fel bennem, akkor abban a pillanatban az „intimitás kalandjának” valódi élményében van részem.
Minden komoly kísérlet arra, hogy megértsük és igazoljuk az emberi életet, kétségbeeséshez vezet. Minden komoly kísérlet arra, hogy erényesen, igazságosan és megértően éljük az életet és teljesítsük a követelményeit, kétségbeeséshez vezet. A kétségbeesés egyik oldalán a gyerekek élnek, a másik oldalán a felébredtek. (Herman Hesse, A napkeleti utazás)
[1] Tobias Ruland, Die Psychologie der Intimität (Az intimitás pszichológiája), 109. oldal, Stuttgart 2016
[2] “Mikrokozmosz“ alatt az az örökkévaló lény értendő, amelyik inkarnációról inkarnációra számos élet tapasztalatát hordozza. Közepében az emberi lény „valódi önvalójának” a szikrája helyezkedik el.
