Boldogság

A boldogság egyik alapvető tulajdonsága az, hogy akik rendelkeznek vele, azok nem veszíthetik el

Boldogság

A boldogság kalkuláció egy közgazdasági módszer, hogy meghatározzuk azt az ideális jövedelmet, ami egy embernek szükséges ahhoz, hogy boldog legyen. Ebben az a megállapítás számít újításnak, hogy a több pénz nem vezet szükségképpen nagyobb boldogsághoz. Az ideális jövedelem végül is attól függ, hogy az ember hol él és milyen személyiséggel rendelkezik. Természetesen az olyan tényezők, mint a kényelem és a biztonság nem elhanyagolhatók, de ezek változhatnak aszerint, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk nekik – amit az ember környezetében lévő dolgok értéke is befolyásol.

Ha például az „anyagi” és a „spirituális” dolgok már klasszikussá vált kettősségét nézzük (ez a kettősség inkább elméleti, mint valóságos), az biztos, hogy spirituális szempontból a boldogság nem lehet körülményektől függő dolog. Nem valamiféle életben elért eredmény kérdése, mint például egy jó állásé, szerető családé, biztos társadalmi pozícióé, egészségé és hasonló dolgoké, hanem inkább annak a felfedezése, hogy mi marad, ha mindezt elveszítjük.

Azok számára, akik egy szellemi úton járnak, úgy tűnik nincs más választásuk, mint hogy ebből a szempontból vegyék figyelembe a dolgokat. Azok az emberek azonban, akik nem törődnek a szellemi dolgokkal, joggal tekintik a jólétet vagy „a minőségi életet” boldogságnak. Mindazonáltal nagyon kevés haszna van annak, ha így gondolják, mivel a boldogság alapvető tulajdonsága, hogy aki rendelkezik vele, az nem veszítheti el: a boldogságnak teljes mértékű és állandó birtoknak kell lennie.

 

Néhány filozófus elképzelése a boldogságról

A történelem kiemelkedő filozófusai (még azok is, akiket gyakorlatiasnak vagy misztikaellenesnek tartanak) megegyeznek abban, hogy a boldogság egy teljes állapot. Így van ezzel Arisztotelész, az i. e. 4. század filozófusa is. Nichomachean Ethics (Nichomachus* Etikája) című művében azt állítja, hogy valójában az embernek sok dologra van szüksége ahhoz, hogy boldog legyen (szép jövedelemre, jó barátokra, kitűnő hírnévre, stb.), de azt is megállapítja, hogy ezek a dolgok csak akkor járulnak hozzá az ember boldogságához, ha az illető erkölcsi tisztasággal és tisztánlátással rendelkezik, amit az ember gyakorlat (tapasztalat) során szerez. Ezért a fiatalok nem lehetnek boldogok vagy erényesek, mivel nincs tapasztalatuk és érzelmek fűtik őket. A szegények sem lehetnek boldogok, vagy erényesek, mivel a megélhetésük miatt kell aggódniuk. Vagyis Arisztotelész szerint nem minden ember lehet boldog. A régi görögök számára ez a gondolkodásmód teljesen természetes volt.

Ám Arisztotelész azzal is érvel, hogy a boldogság, még ha anyagi dolgoktól függ is, nem olyasmi, amit el lehet veszteni, mivel ahhoz, hogy valaki elveszítse, az illetőnek hibát kell elkövetnie. Viszont ha az ember boldog, az azért van, mert erényes és belátással rendelkezik. Aki pedig erényes és belátó, az nem követ el hibákat.

A boldogság arisztotelészi szemlélete ellentétben áll a keresztény gondolkodással, ami az embert bukott lénynek tartja, aki természete szerint hajlik a gonoszra: az ember nem képes a saját erejéből erényes lenni, ezért teljesen Istentől függ. Ez a helyzet csak akkor változhatna meg, ha az ember válaszolna az isteni hívásra, és Isten felfoghatatlan módon eltöltené azokat, akik őt követik.

Az i. sz. 5. század filozófusa és teológusa, Szent Ágoston azt mondta, hogy Isten kegyelme ellenállhatatlan. Ez azt jelenti, hogy bizonyos szempontból nem az a helyzet, hogy a hívő „Istent akarja szolgálni”, hanem arról van szó, hogy nem tehet másként. Ez ugyanakkor teljes boldogság is lehetne, hiszen Istentől való, ám ebben az esetben a boldogság teljesen független lenne a körülményektől.

A német filozófus, Gottfried Leibniz (1646-1716) azt írta Metaphysical Discourse (Metafizikai értekezés) című műve 14. pontjában, hogy ha az egész világ hirtelen összeomlana, beleértve a fizikai formáját is, és csak a lelke és Isten maradna fenn, a lélek Istennel való kapcsolata akkor is érintetlen maradna.

 

Boldogság és spiritualitás

Azok, akik szellemi beteljesedésre vágynak, elismerik, hogy híján vannak a boldogságnak, de ha az embernek bizonytalannak kellene maradnia a keresés során anélkül, hogy bármiféle jelét látná annak, hogy jó úton jár, az túl nagy kérés lenne egy ember számára.

Jézus Nikodémusznak azt mondja János evangéliumában:

A szél arra fúj, amerre akar, az ember hallja a hangját, noha nem tudja, hogy honnan jön és hová megy. Így van ez a Szellemben megszületettekkel is. (János 3:8)

A korai kereszténység hihetetlen példákkal szolgál arra, hogy a megmagyarázhatatlan dolgok hogyan hatnak az emberre. Gondoljuk csak el, a keresztények milyen messzire voltak képesek eljutni a hitükben: megverték és bebörtönözték őket, mindvégig kapták a híreket a legutóbb megölt apostolról. A szegénység volt a legkisebb probléma. Ez emberi mérték szerint felfoghatatlan viselkedés, mivel az általános szabály az öröm keresése és a fájdalom elkerülése volt. Talán valamennyien őrültek és fanatikusok voltak, de ha ez volt a helyzet, akkor nem lettek volna képesek beszámolni annak az útnak az állomásairól, amit oly eredményesen jártak, amint azt az Újszövetség levelei, valamint az 1945-ben Nag Hammadiban talált dokumentumok is bizonyítják.

A Bhagavad Gitában Krishna (aki később felfedte Arjunának isteni származását) még pontosabban beszél a spiritualitás gyümölcseiről. Felsorolja, hogy egy igazi jógi milyen tulajdonságokkal rendelkezik és hogyan gondolkodik:

Aki a jóga szerint lemondott a cselekvésről és a tudás által megszüntette a kétségeit, azt nem ejtik foglyul a tettei. (BG 4:41 )

A kérdéses „önvaló” az indiai szellemi hagyományban az Atman iránti törekvés. A legvégső létállapot, az Atman az az isteni elv, ami mindenben jelen van, és amit igazi önvalónak is neveznek, a hamis önvalóval szemben, ami az ember alvó állapotban lévő önző személyiségét alkotja. Az önvaló elérése azt jelenti, hogy az embernek felül kell emelkednie a hamis önvaló részleges természetén és be kell lépnie az igazi önvaló egyetemes tudatállapotába, – vagyis elérni az Atman állapotot.

Az egyén cselekedetei ezen a szinten egészen másfajták lesznek: nem a saját hasznát keresi, hanem spontán, önkéntelenül cselekszik, számítás és aggodalom nélkül, az Atmanban lévő tudata szerint. Ez a „nem cselekvés” kiszabadítja az embert a karmából – az okok és következmények láncolatának fogságából.

Végül, mivel az új tudatból származó tudás a dolgokat a lényegük és nem csupán a megnyilvánulásuk szerint ismeri fel, olyan ez, mint egy kard, ami elvágja az emberre jellemző kétségeket és bizonytalanságokat. A szellemileg beteljesedett ember nem firtatja többé, hogy honnan jön és hová tart, hogy mi az élet értelme és az ehhez hasonló kérdéseket. Ezek a kereső ember kérdései és nem azoké, akik a tapasztalataik alapján már elkötelezték magukat.

 

A boldogság elérhető

Mindezeket figyelembe véve az ember kétségtelenül egyetért abban, hogy a boldogság valóban kívánatos és méltó arra, hogy az élet legvégső állapotának tekintsük. Azonban mindig akadtak kételkedők, akik ezt elérhetetlennek tartották.

Ezek a kételyek azonban, az emberi személyiségre jellemző módon, pontosan az énből fakadnak, amelyik kételkedéssel reagál a teljesség reményére, mivel ezt a reményt, ami a részlegesség feloldódásával jár, fenyegetésnek tartja. Az én tévedése abban áll, hogy azonosítja magát ezzel a részlegességgel. Ezért igyekszik „kiszámítani” a boldogságot, hogy elhallgattassa a teljesség utáni természetes vágyát, miközben kezében tartja az irányítást.

A boldogság azonnal lehetővé válik, ha az én nem találja többé fenyegetésnek a teljességet. S valóra válik, amint az én felismeri a valódi kilétét és belemerül annak teljességébe.

 

* Nichomachus Arisztotelész fia volt 

 

Print Friendly, PDF & Email

A cikk megosztása

Információ a cikkről

Dátum: október 15, 2019
Szerző: Grupo de autores Logon
Fénykép: Pixabay CCO

Illusztráció: