Gondolaton túl

Ahogy csendesen ülök és figyelek …

Gondolaton túl

Gondolatok ömlenek át rajtam, színek, hangok és formák folyamatos áramlása. Én vagyok e gondolatok teremtője?

Ahogy ülök és figyelek, látom, hogy a gondolatok keresztüláramlanak rajtam. Nem kezdeményezem a gondolkodást és mégis folyamatosan történik, mintha önmagamon kívül volna. Nem én vagyok a gondolkodó, de a gondolkodás mindenképp megtörténik. És ahogy a gondolatok apadnak és áradnak, elkapok egy gondolatot, amely fontosabbnak tűnik, mint a többi. Az “én gondolatomnak” nevezem. A teremtőjének vélem magam. Büszke vagyok a hatására. Sértve érzem magam, ha félreértik. Azonosulok vele; én és a gondolatom egyetlen egységgé válik, melyen nem látok túl.

Más gondolatokat a “te gondolataidnak” nevezek és szenvedélyesen kifogásolom azokat. Látom, hogyan építenek ezek a gondolatok egyre szilárdabb falat köztünk.

Látom az őseim gondolatait. “A múltamnak” nevezem őket. Azokat hibáztatom a belső fájdalmamért, de ugyanakkor büszke is vagyok a történetemre.

Olvasom és meghallgatom a nagy gondolkodók ideáit. Csiszolom az intellektusomat az ő mintájuk szerint. Gondolok rájuk és az ő gondolataikat gondolom.

Meghallgatom a barátaimat, átgondolom a véleményeiket, mindig új kapcsolatba helyezem magam velük. Mintákat és rangsorokat fedezünk fel közös elgondolásainknak és mindig szorgosan alakítjuk a gondolatépítményt, amit saját identitásunknak nevezünk. Az építmény falai egyre erősebbekké válnak, a szoba, amelyben találom magam, egyre kisebb és kisebb lesz. Ez az épület lesz a saját valóságom.

Ahogy csendesen ülök és figyelek, alig látok valamit e falak mögött. Látom a gondolatokat, amelyeket a “sajátomnak” nevezek vagy a “tiédnek”, “jónak” vagy “rossznak”, “fontosnak” vagy “jelentéktelennek” és minél inkább rögzítem őket, annál megrögzöttebbé válnak és annál szorosabban fognak. így ülök a sötétben tudatlanul, a saját mentális könyvtáramban, majdnem belefulladva az évek során összegyűjtött számtalan elképzelésbe és ideába.

Ahogy csendesen ülök és figyelek, rájövök, hogy ezek közül egyik sem én vagyok, ebből semmi nem valós, egyik sem számít.

Visszafordulok az állandó mozgáshoz, ami az élet. Mindaz, amit úgy hívtam, hogy “Én”, büszkeségemben és kétségbeesésemben, az én gondosan megformált identitásom, lehet, hogy csak egy ideiglenes forma, amelybe úgy döntöttem, csapdába ejtem magam. Amint elengedem azt az illúziót, hogy ezek a gondolatok én vagyok, látom, hogy élüket vesztik, fényesebbekké, áttetszőbbekké válnak.

Mindig azt gondoltam, hogy eljön egy pillanat, amikor a gondolkodásom megáll, egy pillanatnyi elmélyülés, amelyben a gondolatok egyszer csak elpárolognak. Ám akárhogy próbáltam elhessegetni őket, a gondolkodás, a feltételezés, az azonosulás soha nem állt le. Soha nem álltam le.

Ahogy csendesen ülök és figyelek, rájövök, hogy nem szükséges kényszeríteni a gondolataim eltűnését. Azok, amik: képek, elképzelések, magyarázatok, vélemények állandó folyama. Nem vagyok jobban a teremtőjük, mint a rabszolgájuk. Én csak megfigyelő vagyok, aki békésen nézi az élet végtelen mozgását. Ülök és figyelek, felismerve azt, hogy nem vagyok megmagyarázható semmilyen elképzeléssel, semmilyen logikai úton, hogy mindenféle vélemény felett állok.

Ahogy csendesen ülök és figyelek, már nem tudok többé azonosulni egyik vagy másik gondolattal; jönnek és mennek, és már nem bánom a létezésüket, mivel már nem kötöm magam hozzájuk, már nem korlátoznak engem. Elengedem őket és egyre könnyebbekké válnak, elveszítve merev formáikat, sötét színeik megvilágosodnak. A néhai kemény falak könnyű felhőkké alakulnak, melyek lágy szellőként játszanak körülöttem.

Ahogy csendesen ülök és figyelek, látom, a gondolatépítmény körülöttem fokozatosan elveszti minden körvonalát és hosszú ideje, most először újra, látom saját belső univerzumom egét. Távol az általam elképzelt identitástól, rájövök, hogy végtelen vagyok.

Print Friendly, PDF & Email

A cikk megosztása

Információ a cikkről

Dátum: november 21, 2017
Szerző: Lisa-Marie Worch (Germany)
Fénykép: Pixabay CC0

Illusztráció: