Művészet és tudatosság, avagy utazás önmagunkba 1. rész

„Könnyű szabadjára engedni a művészetet, de nehéz és időigényes újra megtalálni azt” (Albrecht Dürer)

Művészet és tudatosság, avagy utazás önmagunkba 1. rész

Gondolkodásunkat, érzéseinket és cselekedeteinket a természeti adottságok és körülmények alakítják, valamint a kulturális neveltetésünk szabályozza. Mindkét valóságban jelen vagyunk, mindkettő formál minket és létrehozza azokat az észlelő eszközöket, amelyek által megérthetjük a világot és önmagunkat és viszonyulhatunk hozzájuk.

 

Természet és kultúra

 

A természet mindennek az alapja. Természet nélkül semmiféle kultúra nem létezne. Bármilyen alkotások is születtek ezen az alapon, azokat a természet fogja fenntartani vagy elpusztítani.

Az elmúlt században a látható természet, mint a láthatatlan megnyilvánulása és mint ihletforrás fokozatosan visszahúzódott a művészi felfogás és kutatás területéről a „mögötte” húzódó valóságok kedvéért, – ezzel néhány nagyszerű, de egyben kérdéses eredményt hozva létre a művészet és a tudomány terén. Az anyag és a látható forma felbomlása és energiává válása nukleáris hasadás által, vagy a „biomassza” gyártása benzin és biogáz céljára riasztó módon olyasmire utal, ami elkerülte a figyelmünket, pedig annyira nyilvánvaló: az alakra, a formára és annak jótékony szépségére.

 

Ami látható

 

A formákkal teli látható természetet számos szellemi nézet illúziónak, Majának, Szamszárának tartja, vagy pusztán „porként” minősíti. „Ízisz fátyla” szintén arról tanúskodik, hogy a valóság valahol e mögött van, Platón híres barlang hasonlata pedig az érzékekkel felfogható és látható világot árnyékvilágnak nevezi, az örök ideák halvány visszatükröződésének és visszhangjának, nem pedig független valóságnak. Még ha világos is a számunkra, hogy mit ért ezalatt, ez a nézőpont akkor is az adott alaphoz való tudatlan hozzáállásról tanúskodik, és közvetett módon lehetővé teszi az „alacsonyabb rendű természet” kiaknázását annak következményeivel együtt.

A látható és érzékelhető természet puszta illúzióvá egyszerűsítése, ami elvonja a figyelmünket a lényegtől, ahhoz az állásponthoz hasonló, mint mikor egy házat azzal az anyaggal azonosítunk, amiből felépül, egy Rembrandt festményt a vászon, a kötőanyag és a festék szerint ítélünk meg, vagy egy Mozart szimfóniát a hangok fizikai rezgéshullámaként vizsgálunk.

Ez akkor alapjában véve egy olyan materialista nézőpont, ami ahhoz az egyoldalú véleményhez hasonlít, hogy csak a tudományosan bizonyítható és hasznos anyag a valóság és minden más pusztán az ember képzeletének terméke, aki nem tudja elviselni, hogy egy olyan jelentéktelen világegyetemben él, ami véletlenül keletkezett és akinek ezért „ki kell találnia Istent”, hogy el ne vesszen ebben a küzdelemmel és ínséggel teli értelmetlen ürességben.

 

A forma – egy nyílt titok

 

A forma hatalmas titok. Egy nyílt titok, ahogy Goethe mondja. A forma egy meg nem oldott rejtély. Nemcsak létének csodálatos bősége és sokfélesége miatt, hanem azért, hogy egyáltalán létezik, mivel annak valószínűsége, hogy egy pár alapelemből bonyolult lények keletkezhetnek, szinte a lehetetlennel határos.

Az alakok és formák nincsenek genetikai információhoz kötve. Minden molekula bármilyen formát fölvehet éppúgy, ahogy az építőanyagból is különféle épületeket lehet építeni. Mindazonáltal ki tervezi az épületeket? Ki a tervezője egy almának? Miféle erő, miféle akarat készteti a szabad atomokat és molekulákat, hogy egymással kapcsolódva egy levelet, egy hangyát, vagy éppenséggel egy emberi lényt alkossanak? Miféle megegyezés alapján lesz egy bükkfamagból bükkfa, noha minden mag ugyanabból az anyagból épül fel?

Nyilvánvaló, hogy az alak épp annyira nem isteni, mint ahogy a „fa” szó sem maga a fa. De kapcsolatban áll vele. A látható forma egy nyelv, vagy ahogy Novalis csodálatosan kifejezi: „A látható az a láthatatlan, ami egy titokzatos állapotba emelkedett fel.”

Rajtunk múlik, hogy a természetet, amit nem ember teremtett és aminek érzékelő és átmeneti lényekként részei vagyunk, isteni megnyilvánulásnak tekintjük-e, vagy valamiféle „sütinek”, ami azért van, hogy mohón elfogyasszuk. Amilyen módon a természetet értelmezzük, olyanná válunk mi magunk is, mivel az ember egy bizonyos mértékben önmaga is teremtő lény.

A forma, ami az isteni lehetőség megnyilvánulásaként jön létre – ahogy mi magunk, – és tűnik el megint, – ahogy mi is, – csodálatos találkozásnak és nevelésnek fogható fel. A szemünket a fény alakította ki, a fülünket a hang, az érzéseinket a szeretet, a gondolkodásunkat pedig a szellem. Ezek a mi érzékszerveink.

Szemünket az egyszerű és nyilvánvaló dolgok kifürkészhetetlen végtelenségére összpontosítani, számomra úgy tűnik, érzékeny megfigyelést igényel – ellentétben a „tele-vízió” nézésével. A rejtély nem a forma mögött található, hanem maga a forma a rejtély (Goethe).

Maga az érzékelés egy teremtő aktus és a művészet „lényege”.

 

Spiritualitás és művészet

 

A művészet szó a képességből, tudásból, bölcsességből és belátásból következtethető. Erre akkor jöhetünk rá, ha belépünk egy „képzeletbeli múzeumba” (André Malraux).

Akár egy indiai templom tisztaságába lépünk be a buja növényekkel borított kapukon keresztül, akár egy gótikus katedrális hoz minket emelkedett hangulatba, akár az egyiptomi piramisok masszív emlékét idézzük fel magunkban, amelyek időtálló, geometrikus kőkolosszusokként emelkednek a sivatagban, vagy van Gogh örömteli és egyben hátborzongató színextázisai érintenek meg minket, a művészeti alkotások formavilágán keresztül valami mindig eljut hozzánk a lét forrásából, ha tudjuk, hogy hogyan nyíljunk meg a számára.

A festmények, szobrok és épületek az időben helyezkednek el. Az ábrázolás, ami a növekedés időbeli folyamatából emelkedik ki és aminek a saját léte az időben telik az alkotójától függetlenül, a teremtő erő tanújává vált az évezredek során. Ha egy görög szobor előtt áll az ember, nem az antik kulturális relikvia arányos és látható tökéletességét fogja szemlélni, hanem valami olyasminek tekinti, ami helytálló, értékes és a jövőben is létezni fog. Ezek olyan alkotások, amelyek eszméket, érzéseket és látomásokat fejeznek ki és most ezeket képviselik. Ezek azonban nem csak helyettesítik, hanem tartalmaznak is valamit abból, amit megtestesítenek.

A szellemi hagyomány művészi alkotásai olyan testek, amelyeknek szent célja az, hogy a meg nem nyilvánult alapeszmének, amit világosságnak, ürességnek, energiának vagy tiszta tudatnak nevezhetünk, helyet adjanak az időben és a térben. Azok a művészi alkotások, amelyek ezt a irányvonalat követik és ezt a feladatot töltik be, egy olyan láthatatlan légköri teret alkotnak, amelyben egy konténer üres teréhez hasonlóan, a meg nem nyilvánult dolog a lényeg. Egy művészi alkotásban az elképzelhetetlen paradox módon egyszerre jelen van és hiányzik. Az érzékekkel tapintható formán keresztül egy alaktalan energiával való találkozás és kommunikáció válik lehetővé.

Azok erővonalak, amelyeket a régi kínaiak költői módon „sárkányereknek” neveztek, a nyugatiak pedig józanul a kompozíció törvényeinek hívnak, minden teret és alakzatot áthatnak. A kompozíció a különböző formák és erők bonyolult egésszé való összekapcsolásának a művészete, amelyben az egyes részek nem csak egymásra épülnek, hanem ki is emelik egymást. Ily módon a kompozíció az ellentétes, egyéni és társadalmi igények harmonizálásának is az eszköze lehet, hogy szélesebb körű életvitellé alakítsa őket. Bármennyire személyesek és különbözőek legyenek is az egyes kultúrák alkotásai, kapcsolatuk abban a harmóniában és azokban az arányokban rejlik, amelyek szerint készültek. Minden bonyolult szerkezetet egy pár alapvető formára, (lineárisan) körre és vonalra, (két dimenziósan) körre és négyzetre, valamint (térbelileg) gömbre és kockára le lehet egyszerűsíteni.

(folytatjuk)

 

Print Friendly, PDF & Email

A cikk megosztása

Információ a cikkről

Dátum: január 11, 2019
Szerző: Alfred Bast (Germany)
Fénykép: Alfred Bast

Illusztráció: