Látjuk például, hogy a paleolit korban senki sem képzelhet el kezdetleges művészetet vagy kezdeti tudományt a vallástól elválasztott ágazatként. Mindkettő szerves része volt annak a mágikus-vallásos időszaknak, melybe a történelem előtti emberiség merült. Ugyanez történt a későbbi korszakokban, például az ősi Egyiptomban is, ahol az ismeret eme három, minket foglalkoztató ága között folytatódott a már említett szimbiózis.
A századok során azonban ez a három ágazat egyre jobban elkülönült egymástól. A vallás hatáskörét a metafizika, az áhítat és a transzcendens területére korlátozta; a művészet kezdett alapvetően az intuitív tudás és szépség felé hajlani; a tudomány pedig a megfogható, anyagi dolgok és az racionális elemzés felé fordult.
Az emberi tudás három központjának, a racionális, érzelmi és intuitív aspektusában ilyesfajta szétválása nagy fontossággal bír a fajok evolúciós fejlődése szempontjából, mivel lehetővé teszi az ember számára, hogy életének meghatározó elemét és célját – hogy megvizsgálja, kik vagyunk mi emberek és miben áll a világ – nagyon különböző szemszögekből közelítse meg.
Sajnálatos módon a vallás egyáltalán nem engedte meg az embernek, hogy szabadon hozzáférjen saját lényének valóságához, valamint azokhoz a lényegi törvényekhez, melyek a világegyetemet irányítják, ehelyett megpróbált oly mértékben uralkodni és gyámkodni a művészet és a tudomány felett, hogy halálra üldözött minden elképzelést vagy tevékenységet, ami nem felelt meg az előírásainak. Példaként elég, ha a híres aragón doktor és humanista, Szervét Mihály inkvizíciós üldöztetésére emlékezünk, vagy a nem kevésbé neves olasz fizikus, matematikus és csillagász, Galileo Galileire, akit 1633-ban arra ítéltek, hogy vonja vissza „téves eszméit”.
Ily módon a római egyház századokon keresztül akadályozta a tudomány haladását, a művészetet pedig eszközként használta dogmái terjesztésére és megszilárdítására.
A művészet azonban, különösen a reneszánsz kortól kezdve, arra törekedett, hogy egyrészt behatoljon az ókori Görögország úgynevezett pogány misztériumaiba (melyet az egyiptomi hermetizmus ihletett), másrészt, hogy egyre jobban megközelítse a tudományt. Legfontosabb eredményei közül az egyik az aranymetszés és a vonaltávlat alkalmazása a festészetben.
Az ellenreformáció ismét megnyesegette a reneszánszban keletkezett szabad elképzeléseket és gyakorlatilag a 19. század végéig többé nem volt lehetőség a vallás vasmarkából való szabadulásra.
A 19. század során a különböző ezoterikus áramlatok (rózsakeresztes, teozófikus, stb.) keletkezésével, valamint a tudomány aktív fejlődésével, a művészet vagy az új tudományos elképzeléseket alkalmazta, vagy a keleti vallásokból és eretnekségekből nyert ihletet.
A fentiekre találunk példát a „pointillista” művészek közül Seurat alkotásaiban, Chevreul színelméletében, a műanyagokkal kapcsolatos tudományos felfedezések, elképzelések és alkalmazások hatásaiban, például a fényképészet és a mozi esetében, vagy a „szürrealizmus” freudi elméleteiben. A 20. század közepén az ezoterikus hatások legjelentősebb példái a „szimbolizmusban”, illetve az olyan festők munkáiban találhatók, mint Vaszilij Kandinszkij (az absztrakt festészet megalapítója), aki „A művészet szellemisége” c. munkájában kifejezetten elismeri, hogy műve a neves ezoterikus, Helena P. Blavatsky elméleteinek nyomán született; vagy Piet Mondrián képeiben, aki a teozófia aktív támogatója.
Az említett szerzőkön és mozgalmakon, valamint néhány különleges eseten kívül, azt lehet mondani, hogy a 20. századi művészet teljesen elfordult a vallástól, extrém módon az „abszolút szabadságot” keresve. 1945 és 1960 között azt látjuk, a művészek közül Mark Rothko, Hans Hartung vagy Antoni Tápies olyan kezdetleges keleti áramlatok felé fordulnak, mint a taoizmus vagy a zen filozófia, de ez inkább formális keresés, mint az effajta filozófiák lényegének eleven megvalósítása.
Az audiovizuális média, vagyis a videó, számítógép, internet, illetve a virtuális valóság terjedésével sok művész az ember és gép közötti kölcsönhatás felé hajlik. A virtuális valóságon keresztül a művészek a kiberteret (a kifejezés a „kiborg” szóból származik, amit a NASA tudósai a 70-es években alkottak az emberi test és a technológia egybeolvadásának megnevezésére) főleg az összetett, nyílt és interaktív értelmezés eszközeként használják. Látjuk tehát, hogy a gép növekvő módon hat mind az érzékelésre, mind pedig magára a művészi produkcióra. A művészet ilyesfajta tapasztalatainak intuíció tényezője szorosan összefügg a testi implantátumok és protézisek (a testhez kapcsolt elektronikus berendezések azzal az erőteljes vággyal, hogy az emberi képességeket fokozzák) tudományos tényezőivel és példáival, melyeknek vannak ugyan olyan irodalmi elődeik, mint a „Frankenstein” vagy a „Szárnyas fejvadász”, eddig azonban még soha nem lépték túl az általuk képviselt feltevéses megformálást.
Megpróbálva „továbblépni”, néhány művész az úgy nevezett „biológiai művészetbe” bonyolódott, nevezetesen élőlényekkel kísérletezve (fluoreszkáló nyulak, stb.) genetikai beavatkozásokat végezve, valamint virtuális karakterekkel való együtt szerepléssel. A néző többé nem passzív szemlélő, hanem a teremtőhöz hasonlónak képzelheti magát. Ez az internet interaktív (egymásra ható) konvertereinek (átalakítóinak) segítségével érhető el, melyek a néző-felhasználó által megadott adatokat kép- és hangfelismerő kamerák során keresztül értelmezik és azután képek, gesztusok, mozdulatok, színek és hangok formájában adják vissza.
A nyugati kultúrában a természetesnek mindeddig elsőbbsége volt a művivel szemben. A művészet azonban, a valóság megtapasztalásának újfajta módjaival egyértelműen a tudomány felé irányulva, teljesen szentségtelenné vált.
A tudomány, a nagyon nagy (makrokozmosz) és a nagyon kicsi (szubatomi részecskék) felé irányuló kutatásai által paradox módon úgy érzi, hogy természetfeletti jelenségeket kell feltételeznie, mivel ez az egyetlen módja annak, hogy választ találjon azokra a kísérleti eredményekre, például a kvantumfizika terén, melyek többé nem magyarázhatók vagy fedhetők le egyszerű logikával.
Bárhogy van is, örülünk, hogy a 21. század művésze és tudósa egyaránt keresi a megoldásokat az emberiség legégetőbb kérdéseire: „Hogyan működik az elme, hol székel a tudat, mi a valóság és hogyan érthetjük meg azt? Ezek a kérdések, röviden megfogalmazva nem mások, mint arra történő kísérletek, hogy megvizsgáljuk a jelen szempontjából az ősi Delphoi misztériumiskola már klasszikussá vált megközelítéseit: kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk?
