1886. december 18-án egy tizenhét éves fiatalember azt írta a naplójába: „(A Pöstlingerberg hegyen állva) A felettem lévő felhőtlen eget a lemenő nap vöröses aranyszínbe öltöztette, előttem az Alpok hegyláncának frissen behavazott csúcsai a maguk lenyűgöző szépségében és a fiatal fenyőerdő, a várost körülvevő hegyek ismerős látványa, távol a messzeségben pedig a végtelen alföld azúrszínű árnyalatai. […] Mintegy ellenállhatatlan erő hatására a gondolataim fonala kitépte magát az érzékelés szűk keretei közül: egész lényem és gondolkodásom az örök, mindenütt jelenlévő isteniség gondolatának önfeledt állapotáig merült. Egy már évek óta elfeledettnek tűnő elképzelés villant fel újra az agyamban váratlan ragyogással, az isteniség, az örökkévalóság és az emberi méltóság elképzelése.” [1]
Ez a Linz feletti (Felső-Ausztria) ismert tájékozódási pontként szolgáló hegycsúcson megélt élmény kitörölhetetlen benyomást hagyott a filozófus Robert Reininger egész életére. Ebből született az ő igazi elhivatottságának megvalósítása, nevezetesen az, hogy az emberiséget bevonja ebbe a nagy titokba a filozofikus képessége segítségével. A Bécsi Egyetemen (1913–1940 februárjáig) eltöltött tanári hivatásának évtizedei alatt az előadásai során mindig azt igyekezett hangsúlyozni, hogy csak egyetlen valóság létezik, az „első kézből való élmény”, az a pillanat, amit az ember éppen megél, és ezt az élményt szembeállította azzal az énnel, amit a megfigyelésünkön, a hagyományos gondolkodásunkon és végül a nyelvünkön keresztül teremtünk magunknak. Az indiai Upanishadokban, továbbá H.P. Blavatsky, Eckhart mester, Goethe, valamint Schopenhauer és Nietzsche írásaiban hasonló felismeréssel találkozott. Reininger az „alapvető élményt” „elsődleges énnek”, illetve „intelligens énnek” nevezi Immanuel Kant nyomán, akit nagyra becsült, noha Reininger valójában csak részben tartotta magát Kant követőjének.
1918. szeptember 22-én azt írta: „Az intelligens ént nem lehet e fejlődés eredményének tekinteni, hanem inkább időtlen olyan lényként lehet gondolni rá, akinek a „fejlődése” nem más, mint a világosság fokozatos behatolása a sötétségbe: az intelligens én nem keletkezik, hanem egyszerűen csak önmagára ébred! Az úgymond tapasztalati énen, illetve annak erkölcsi igazolásán keresztül fejezi ki önmagát”. [2]
A misztikus élményen alapuló filozófia
Bécsi kollégáitól merőben eltérően Reininger az indiai filozófiából is tartott előadásokat. Mély hatást tett rá a buddhista erkölcs és könyörület, különösen az állatok iránti jóakarat. Az ősi indiai Upanishadokban szereplő Atman-Brahman tan is érdekelte.
Misztikus élménye nyomán megpróbált egy olyan filozófiát alapítani, ami szükségszerűen az elme bélyegét viseli. Hogy biztos legyen a dolgában, olyan filozófusokat követett, mint Spinoza, Fichte, Schopenhauer és Nietzsche. Azonban az empiristákkal és a pozitivistákkal is kereste a megegyezést, mint például Moritz Scheck-kel, a „Bécsi Kör” alapítójával, aki egyetemi kollégáinak egyike volt.
Reininger filozófiai felfogásából világossá válik, hogy egy vallásos élmény beillesztése a klasszikus európai filozófiába normális módon nem fog sikerülni, mivel a miszticizmusból nem vezethető le logika. A miszticizmus egy kezdőpont lehet vagy – Spinozához hasonlóan – beágyazható a valóságba, de az intellektuális tudás egy másfajta terület, mint a bölcsesség. Az értelem hasznos és fontos ugyan, de megvannak a maga korlátai. Csak az intuíció, a „szívvel való gondolkodás” segítségével lehet a szakadékot áthidalni. Ez a fajta „gondolkodás” egy szélesebb körű, átfogó megértés, mintegy spontán elgondolása annak, ami van.
Ahogy fentebb már említettük, Reininger nagyra értékelte a holland Baruch de Spinoza filozófiáját. Spinoza rendszerét abból az alapvető tantételből vezette le, hogy Isten létezik és a Természet egyenlő Istennel, ami azt jelenti, hogy Istenen kívül semmi más nem létezik. Úgy vélte, hogy az Ember növekvő belátáson keresztül, puszta megítélés által képes megtisztítani az elméjét a szokásos bonyolultságtól és a valódi intuíció segítségével képes a mindent átfogó isteni szeretet felé növekedni és végül mindent megérteni.
Mi a való? Mi az igaz?
Reininger az alapvető élménynek is kitüntetett helyet tartott fenn a tanításában. Ennek alapján úgy gondolta, hogy a világ egyre finomabb benyomások ésszerű fokozataként fejlődik, mindebből azonban csak relatív igazságokat jelentet meg, amelyek magasabb szempontból állandóan „felülíródnak”. Minden „igazság” tehát kezdetben „abszolút”, de később viszonylagossá válik. Reininger tagadta az abszolút igazság, mint olyan létezését. A jelenségek világában csak viszonylagos igazságok léteznek, ami a nyelv útján jut kifejezésre, míg az alapvető élmény nem „igaz” hanem „valóságos”. A világ valósága nem egyenlő az alapvető élmény valóságával.
Lényegében, mi emberek, általában teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy mi és a világ „valóságosak” vagyunk, és hogy tudjuk, mi az „igaz” és mi a „valós”. A „helytelen” állításokat vagy ítéleteket kijavítjuk és „hibákról” beszélünk. Úgy gondoljuk, hogy pontosan meg tudjuk határozni, hogy mi a valóság és mi nem az, mint például a fantázia vagy az álmok. Azok az emberek, akik „a saját világukban élnek” nem a „valóságban” élnek. Ők a „valóság elvesztésétől” szenvednek – ami az elmeháborodottak vagy lelki betegek közismert diagnózisa. Valójában minden egyes „én” saját világgal és valósággal rendelkezik. Az igazság és a valóság meghatározása gyakran egyszerűen csak hatalom kérdése. Nem más, mint az illúziók játéka – Maja. Ez nem is lehet másképp, mivel az én maga is csak egy illúzió.
Mi emberek nem ismerjük a valóságot. Mindig újabb és újabb igazságokat helyezünk el és igyekszünk megkérdőjelezhetetlenné tenni egy olyan gyűjtőedénybe, amit a saját valóságunk szempontjából egyre megbízhatóbbnak tartunk. Mégis abszolút igazságra és abszolút valóságra vágyunk! Az én azonban nem képes megtalálni azt, mivel az abszolút igazság és az abszolút valóság egészen más, valami olyasmi, ami a szívben lakik, és ez az oka az örökkévalóság utáni vágyakozásunknak.
Az elsődleges és a másodlagos én
Reininger számára az alapvető élmény az az éber állapot, ami minden tudatos élmény kísérőjelensége, de nem rendelkezik tartalommal. Ez az „elsődleges én”. A „másodlagos én” a személy, aki mentális képeken keresztül (beleértve a saját fizikai alakjáról való képeket is) azonosnak érzékeli a világot és önmagát. Ez csak egy olyan különleges jelenség útján lehetséges, amit Reininger „transzcendentális érzékelésnek” nevez, ami hidat képez az alapvető élmény felé. Ez a különleges, tiszta benyomás más, mint a fiziológiai érzékelés. Csak ezáltal tapasztalhatjuk meg az „egy-séget”.
Reininger szerint az a személy, aki ebből az alapvető élményből él, olyan önálló személyiség, akinek nincs szüksége külső etikára. Az ilyen ember belső „nemességgel” rendelkezik és mindig képes „igent” mondani a jelenben való életre, mert megismerte a valódi önvalóját.
Reiningert egyebek között az a kérdés is érdekelte, hogy a világ valóságának illúziója, nevezetesen az az érzés, amit mi valóságnak tartunk, honnan ered. Ez olyan kérdéseket vet fel, mint: hogyan keletkezett a kettő az egyből, illetve a sokféleség az egyből, és hogy a sokféleség megegyezik-e az egy-séggel, vagy attól különbözik? Vagy: hogy a paradicsomból való „bukás” egy másik, elválasztott, gonosz világba való bukást jelent-e, vagy a (másodlagos) én valóságának megtapasztalása csak egy álom, amiből fel kell ébrednünk ahhoz, hogy felismerjük, miszerint valójában isteni eredetűek és egyek vagyunk?
A csend metafizikája
Reininger nem talált választ erre a kérdésre és a „csend metafizikájához” jutott el, ami azt jelenti, hogy a metafizika csak arra korlátozódhat, hogy „rámutat arra a helyre, ahol a végső és legalapvetőbb titok: a Most alapvető élménye rejtőzik. […] A filozófia arra a meglepő felfedezésre jut, hogy nem marad más, csak a titok metafizikai érzése. A racionális gondolkodáson nem lehet áttörni!” [3] „A metafizikai ember mélységesen és egyfolytában tudatában van annak a legalapvetőbb misztériumnak, ami minden pillanatban benne rejlik. Abban a bizonyosságban él, hogy az örökkévalóban áll, noha az időben létezik.” számára ez szó szerint metafizikai élmény volt.
A rózsakeresztesek tanítása szerint az ember szívében szunnyad egy mag, amelyen keresztül a metafizikai élmények lehetségessé válnak. Ők ezt „ősatomnak” vagy „rózsabimbónak” nevezik. Amikor ez felébred, megszületik az alapvető egység élménye. Kezdetben, amikor ez a mag kicsírázik, csak egy finom, pislákoló fény, ami aztán az élet során „illatozó rózsává”, vagy más néven „alapvető élménnyé” fejlődhet. Az ember hirtelen teljesen tudatára ébred az isteni származásának. Robert Reiningert is egy ilyen kegyelemadomány érte, aki az élete végéig tisztában volt ennek a hatásával, ezért az intelligenciáját és a képességeit arra használta, hogy ezzel az üzenettel az emberiséget szolgálja.
[1] Karl Nawratil (1969): Robert Reininger élete – művei – személyisége, Bécs, Kiadó: Bécsi Tudományos Akadémia (=filozófiatudományi osztály, jegyzőkönyvek, 265. kötet) 36. oldal
[2] Karl Nawratil (kiadó) (1974), Robert Reininger, ifjúkori írásai 1885–1895 és aforizmái 1894–1948, Bécsi Tudományos Akadémia (=filozófiatudományi osztály, jegyzőkönyvek, 296. kötet), 186. oldal
[3] Robert Reininger (1948): Metafizika és valóság. Második teljesen átdolgozott kiadás, Bécs: Braumüller, 2 Bde., 2. kötet, 214. oldal
