Rózsakereszt Krisztián útja 2. rész

Rózsakereszt Krisztián és a többi jelölt hozzálát, hogy megtisztítsa és átalakítsa a saját lényét az Ősöreg (az emberben jelenlévő isteni elv) irányításával

Rózsakereszt Krisztián útja 2. rész

Vénusz sírkamrája

A következő napon Rózsakereszt Krisztián leereszkedik a kastély pincéjében lévő sírboltokhoz, azaz önvalója mélyére hatol, életének ősi eredetéhez. Ott megtalálja Vénusz sírkamráját. Az ajtón felül egy különös felirat azt mondja: „Itt nyugszik Vénusz, a gyönyörű asszony eltemetve, aki sok nagyembert megfosztott a boldogságtól, becsülettől, áldásoktól és jóléttől.” Vénusz az isteni szeretet, ami mindent létrehoz és fenntart, de ugyanakkor össze is tör és meg is semmisít, hogy ezzel mindent új kezdethez vezessen. Vénusz a végtelen szenvedés és keserűség okozójává válik, ha az ember nem a legbensőbb lényében ismeri meg és keresi föl. Mi gyakran szeretteinkben keressük a tökéletességet és beteljesülést – igazi szeretetet. De a külső szeretet legjobb esetben is csak tükörképe az isteni szeretetnek. Nagy szenvedést okoz a tévedés miatt, amit mi keresők azzal követünk el, hogy idealizáljuk az embereket és tökéletességet keressünk bennük. Az igaz szeretet csak akkor jelenik meg, ha a saját mikrokozmoszunk meggyógyítására törekszünk. Rózsakereszt Krisztián, aki rátalál Vénusz sírjára a pince mélyén, belsőleg eljutott ehhez a belátáshoz. Tudja, hogy a szeretet lényege az, hogy az ember felébressze a saját lényében lévő isteni embert. Csak ekkor kezdheti el a tulajdonképpeni alkímiai munkát a saját lényén belül, melynek során Vénusz, aki el van rejtve és el van temetve benne, az élet és a szeretet örökké tartó forrásaként életre kel.

Miféle tapasztalatokat szerzett Rózsakereszt Krisztián ezidáig? Elvileg maga mögött hagyta a régi életét annak kötöttségeivel és erőivel együtt. Alkalmassá tette magát arra, hogy olyan új erőkből éljen, melyek nem megosztottak. Miután lehetővé tették a számára, hogy hozzáférjen belső tudásának a forrásaihoz, Rózsakereszt Krisztián hozzájárult ezeknek a forrásoknak a felfakasztásához, hogy egy megszabadult szellem-lélek-tudat emelkedhessen ki belőlük. Ebben a tudatban a karmikus tapasztalat felfüggesztésre kerül, s az isteni szellem és a halhatatlan lélek veszi át a vezető szerepet. Rózsakereszt Krisztián szolgálni akarja őket, ezért képes véget vetni a réginek. Amikor aztán megtalálja Vénuszt a legbensőbb lényében, már átlátott a szeretet összes csalásán (beleértve a jóságot és a gondoskodást is) és kész követni az isteni szeretetet mindenek felett. A fej és a szív már teljesen elszánta magát az alkímiai folyamatra.

 

Olümposz tornya

A felkészülése után Rózsakereszt Krisztián a többi jelölttel együtt átkel a tengeren, hogy elérkezzen arra a szigetre, ahol Olümposz tornya áll. Ez az a hely, ahol a transzfigurisztikus munka valójában végbe megy. A tenger az örökkévalóság körének a jelképe, melybe a jelöltnek a teljes önátadása után be szabad lépnie. Olümposz tornya – vagyis az isteni teremtés helye – hét szinttel rendelkezik, ami az emberi lény hét nézetének felel meg: ezek az anyagi test, az étertest, az asztráltest és a mentális test, valamint a háromszoros isteni önvaló, ami még látens állapotban van bennünk (Manasz – a felsőbb, elvont tudat, Buddhi – a szellemlélek és Atman – a szellemember).

A legalsóbb szinttől felfelé indulva Rózsakereszt Krisztián és a többi jelölt az Ősöreg (az emberben jelenlévő isteni elv) irányításával aláveti magát a tisztulás és átalakulás folyamatának a saját lényét illetően. Minden az anyagi testben kezdődik, ami előzőleg már szolgálat, csend és a nemlétben való kitartás által felkészült a folyamatra. A történetben a jelöltek az összes gyógynövényt és egyéb anyagokat megtisztítják. Ezután felmehetnek a következő emeletre, ami az étertest jelképe.

A tudat fokozatos felemelkedésének e folyamata, vagyis a tudatos haladás a sűrűbb anyagtól kezdve a finomabb felé és az önvaló felé, csak úgy lehetséges, ha az egyes emeleteken az előkészítő munka már befejeződött. Az anyagi test esetében ez az önzetlen szolgálat, ami valódi életállapottá vált.

Az alkímiai menyegző azt mondja nekünk, hogy az étertest szintjén a jelöltek imádkoznak. Az ima ebben az értelemben az eredettel, a teremtés örökkévaló terével való tiszta és tudatos kapcsolat. Ennek a szintnek az életadó éterei beáradnak a terembe, amit egy működésbe lépő szökőkút jelképez. A régi „halott” tudatelveket behozzák a terembe, ezek feloldódnak és végre elvesztik a formájukat. A régi élet véget ért.

Ezután a jelöltek tovább mehetnek a következő szintre, az asztráltesthez. A feloldott tudati erőket egy aranygömbbe helyezik, ami a terem közepén függ. Ennek a gömbnek a külső falai úgy vannak megtervezve, hogy ablakok és tükrök váltakoznak benne.

A napfényt, ami egy ablakon keresztül süt be a terembe, az összes tükör megsokszorozza és visszaveri. Ily módon minden irányból erős fénysugár összpontosul a gömb közepére ragyogásra késztetve azt. Miután az étertestben végbement egy feloldási folyamat, az anyagok most egy új teremtménnyé olvadnak össze. A jelöltek fenntartás nélkül megnyitották magukat az isteni szeretetnek, ami most mindent átható, túláradó világosságként megtöltheti a teljes lényüket. Az asztráltest, felülkerekedve az énközpontúságon, most újjáalakult. Amikor az aranygömb lehűlt, a jelöltek félbevágják azt egy gyémánt segítségével. Az aranygömbben egy makulátlanul fehér tojást találnak. Az új ember megszületett, most pedig ki kell próbálnia és meg kell valósítania önmagát a felsőbb szinteken. A tojást kiviszik és a jelöltek folytatják az útjukat fölfelé.

 

A lélekmadár

A következő emeleten, a mentális test szintjén minden jelenlévő legnagyobb örömére egy madár, az újszülött lélek kel ki a tojásból. Azt gondolhatnánk, hogy ez a folyamat vége. A lélek a mikrokozmosz összes tapasztalatának a birtokában most tudatosan képes átvenni az élet irányítását. Lényének „alsóbb” elemeihez hasonlóan, most az ember gondolkodási képessége is szilárdan megveti a lábát a teremtés isteni területén, ami táplálékkal látja el őt. Ez azt jelenti, hogy a mentális test is átalakult, vagyis transzfigurált.

Ezután, a torony következő három emeletén, elkezdődik az ember három magasabb nézetének, a manasznak, a buddhinak és az atmannak a kibontakozása. A lélekmadár feláldozza magát és átalakul, a végén pedig egy ifjú királyi pár éled újjá. Ezt a belső folyamatot különös képek ábrázolják. Az ifjú pár megjelenésének az út végén világos jelentése van: a jelölt megszabadította magát az anyag fogságából, az anyagi testtel való azonosulástól. Férfivá és nővé, androgünné vált ismét, vagyis önmagát teremtő lénnyé. Rózsakereszt Krisztián, akit vendégként hívtak meg a menyegzőre, jelentős résztvevőnek bizonyult. Felismerte és elcsendesítette az énjét. Kitartott a nemlétben és bebizonyította szolgálatkészségét. Lépésről lépésre felfedezte és felülmúlta önmagát. Az a személy, aki elkezdte az utat, azonban már nem azonos azzal, aki az út végére ér. A transzfiguráció során a vendég és tanú egy hatalmas, új egységbe nyer felvételt.

 

 

 

Ajánlott irodalom:

 

Jan van Rickenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, I. és II. kötet, Rozekruis Pers, Haarlem 2017

Az átalakulás szintjei – Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, a Rózsakeresztes Alapítvány szimpozionjának kiadványa, Birnbach Ww.

 

Print Friendly, PDF & Email

A cikk megosztása

Információ a cikkről

Dátum: január 9, 2020
Szerző: Angela Paap (Germany)
Fénykép: Ruth Alice Kosnick

Illusztráció: