„Amikor az emberek néhány dolgot szépnek látnak, akkor más dolgok csúnyák lesznek. Amikor az emberek néhány dolgot jónak találnak, akkor más dolgok rosszá válnak.”

AZ

Némi megfontolás után Lao Ce gondolatai mélyebbre hatolnak az ember szívébe. Az értelem egykor emelkedett metaforának hitte ezt. A szív felfedezi, hogy olyan igazság van ezekben a szavakban, ami a Föld súlyát a Nap sugárzásához kapcsolja, amit meg kell értenünk és meg kell valósítanunk, ha nagy vágyakozást érzünk a Dolgok Egységének Csendje után. Amikor az elme csendes, a szív tai chi-t, a polaritások dinamikus táncát járja, a világ ritmusával egyesülve.

Nisargadatta Maharaj azt tanította, hogy ha megtanulunk uralkodni azon a hajlamunkon, hogy az embereket szimpatikusnak tartjuk-e vagy nem, a szemléletmódjukat és élettapasztalataikat tekintve, akkor megtaláljuk a mély szeretetet. Rudolf Steiner azt javasolta a tanítványainak, hogy tanuljanak meg mélyen odafigyelni mások véleményére anélkül, hogy állást foglalnának mellettük vagy ellenük. A megítélés nélküli odaadó figyelem a másik ember iránti együttérzéshez vezet és véget vet a köztünk és mások között lévő elkülönülésnek. Képessé válunk arra, hogy érzékeljük a másik ember lelkét.

A hangos csodálat vagy megvetés az „én” jellemző vonása és tévedéshez vezet. A kiegyensúlyozatlan polaritás abból ered, hogy nem állunk kapcsolatban a Csend forrásával. Tudatunk levált az örökkévalóság fájának szilárd törzséről és olyan ághoz hasonlít, melyet a folyó zavaros vize egyik partról a másikra sodor. Így aztán egyik túlzásból a másikba esünk, hol örülünk, hol bánkódunk, ami által szenvedést okozunk magunknak és másoknak is.

A szeretet talán az egyik pólus? Van nagybetűs Szeretet és van kisbetűs. A kicsinyes szeretet forrása hiány, igény és éhség. A kicsinyes szeretet függőségből vagy hálából születik, amikor egy külső személy látja el azzal a táplálékkal, amire szüksége van. A kicsinyes szeretet függő és sérülékeny, mert mindig van valaki vagy valami a külső világban, aki megbánthatja. Ezért van szüksége gyűlöletre, ami a gyenge emberek fegyvere ahhoz, hogy erősnek érezzék magukat.

A nagybetűs Szeretet forrása a bőség. A nagyszerű szeretet az élet forrásával való kapcsolatból árad, melyben minden lehetőség jelen van. Ez a Szeretet táplál és fenntart. Egyesíti a pólusokat. Egy olyan forrás, melynek áramlata mindent megragad és a forráshoz vezet. Öröm, ami áradni akar, és ezért szórja a magjait az élőlények szívébe. Türelmesen vár arra, hogy ezek a magok kicsírázzanak és az egész teret a boldogság rezgésével töltsék be.

A valódi Szeretet mindenütt szépséget és a szépség lehetőségét látja, mert belőle származnak a tökéletes lét magjai.

A szívünkben van egy kapu, ami a nagybetűs Szeretethez vezet. Kicsinyes szeretetünk magasabb rendű Szeretetté válhat, amikor a saját lényünk mélyen kezdjük keresni a táplálékunkat. Akkor a szívünk felismeri magát a „létezést” és képes lesz megtalálni azt mindenben, ami él. Lehetővé válik, hogy mindennek az értékét szavak nélkül, intuitív módon ismerjük és érezzük meg olyannak, amilyen, vagyis hogy megértsük mindennek az egységét, mert a szavak mindent bebörtönöznek, formákat vágnak ki az örökkévalóság szövetéből.

Az elkülönülésnek ez a hiánya könnyebben megélhető, ha az ember egymagában van, mint amikor emberek között van. Viszont a másokkal való kapcsolatban ismerjük fel a még meglévő hiányosságainkat, hogy mi az, ami bennünk még gyógyulásra vár.

Vajon azt a buddhista elvet kell követnünk, ami „a szív elsődlegességét” említi az elvek felett? Vannak olyan helyzetek, melyek azt várják tőlünk, hogy meghaladjuk a szabályokat. Például amikor az erdőben vagyunk és látunk egy szarvast, ami keresztezi az utunkat és eltűnik a fák sűrűjében. Aztán találkozunk a vadásszal, aki megkérdi tőlünk, hogy merre ment a szarvas. Fel fogjuk áldozni akkor a menekülő vadat a halálnak az igazság nevében? Nem fogjuk megtenni.

Minden pillanat, melyben a szív csendjére tudunk hangolódni, felüdülést teremt. Az egyik pillanat csendes, a másik zajjal teli, a következő megint csendes. A tökéletlenség rejti a tökéletesség magját. Az a szív, amelyik tudja ezt, és elkezdi magához ölelni a gonoszt, olyan szeretetet bontakoztat ki magából, ami „minden bűnt elfed”.

Elkezdünk mindent elfogadni olyannak, amilyen, viszálytól és ellenállástól mentesen. S lépésről lépésre megtisztítjuk az asztrális ruhánkat a sötét foltoktól, ami a megértés hiányából született és az ítélkezés nyomán érzelmeket hozott létre. A szeretet az a fény, ami mindenre ismeri a választ. Balzsam, ami minden megrázkódtatást meggyógyít.

Az arany középpontból szent, fénylő szalag jelenik meg és egyre felfoghatóbbá válik az érzékeink számára.

Kimondott szavaink egyesíteni kezdenek és nem elválasztani. A szeretet folyamává válnak, mely mindent összegyűjt és a boldogság forrásához juttat. Szavaink a Világosság magjává válnak, amit testvéreink szívébe szórunk, hogy őket is bevonjuk az örömünkbe.

A szív ragyogó ékköve, az arany közép ismeri ezt az örömteli, csendes Egységet. Ez a bennünk lévő Isten, aki azért jön a világba, hogy magához vegye azokat, akik Hozzá tartoznak.

Print Friendly, PDF & Email

A cikk megosztása

Információ a cikkről

Dátum: április 23, 2020
Szerző: Emilia Wróblewska-Ćwiek (Poland)

Illusztráció: