Buddha

Buddha Nirvánája és a keresztények Gnózisa 1. rész

back to home pdf share

Amikor az ember ennek a két belső útnak a hitvilágát veszi szemügyre, első pillantásra azt látja, hogy sok mindenben eltérnek. A megjelenésük módja nagyban különbözik egymástól. Nem csak az imádság helye (templom illetve sztupa) más, hanem a két vallásbeli életmód és a hit gyakorlásának módszerei is különbözőek. A cél nyelvi megközelítése is különböző érzéseket kelt, mivel a megszabadulás gnosztikus keresztény útja egy olyan folyamat, aminek során a kereső egyén Isteni Szikrája egyre jobban belemerül az Isteni Szeretet Tüzébe, míg a buddhista út arra törekszik, hogy fokozatosan kioltsa a személyes élet lángját az emberben és eljuttassa a névtelenbe, amit gyakran semmiként értelmeznek (szanszkritül: Nirvána). Mindazonáltal közelebbről megvizsgálva, mindezeknek a különbségeknek dacára, felismerhető ennek a két szellemi útnak az alapvető egysége és nagy hasonlósága.

Az Arany Rózsakereszt által képviselt gnosztikus kereszténység számára a templomok olyan szellemi találkozóhelyek, ahol különleges események zajlanak. A csend épp annyira fontos jellemzője, mint a Kereszt és a Rózsa, a Kozmikus Krisztus életének, a Világosságnak a jelképei, ami mindig mindent betölt és ami az egyedül Jó. Ezek a templomok a szellemi erő különleges központjai, a lélek és ezáltal az egész emberi lény gyógyulásának és megújulásának helyei.

 

Önbeavatás és szeretet

 

A Szellemi Iskolában a beavatás alapjában véve önbeavatás útján történik, a megismerés és belátás különböző fokozatain keresztül úgy, hogy a tudat szintje állandóan változik. Itt az én megkövesedett, megkristályosodott szerkezetéről van szó, valamint a hittel kapcsolatos dogmákról és sémákról, melyeknek az ember önmaga megfigyelésén keresztül fokozatosan tudatára ébred és ezáltal ezeket a struktúrákat fel tudja oldani. Ez egy olyan folyamat, ami akkor zajlik, amikor az ember az önmagában lévő Isteni Szikrára irányul. Ez a beavatási út szellemi támogatásba van ágyazva ugyan, mégis személyesen kell végrehajtani egy öntudatos élet által. A tudatosodás folyamatán keresztül, ami lépésről lépésre halad, a bölcsesség végül nem csak a régi személyiséget tölti el, hanem az egész emberiséget működtető erőket is. Az önismeret a mindenség ismeretévé válik. A szeretet, ami türelmes, szívélyes, hisz, remél, mindent eltűr és elvisel, a valódi együttérzésből és a minden iránt érzett szeretetből keletkezik. [1]

A szeretet másik formája, a megosztó, személyes szeretet, ami az önfenntartással áll kapcsolatban, uralkodni akar, határt szab és fél, fokozatosan átalakul helyet adva a gnózis személytelen szeretetének, melynek fő jellemvonása a végtelen és minden szemben álló dolog egységének a tapasztalata. Így az ember megtalálja az egyetlen igazság forrását, ami az egyedüli „valóság”, fenséges, mindenek felett álló, mindent egyesítő és ezáltal minden.

 

Új életforma és átalakulás

 

Az átalakulás és az átváltozás megújítja az embert. A természet lélek, ami mindenféle szenvedélyt ismer, a belátás és a felismerések folytán fokozatosan megváltozik. S ez egy új lélek, egy szellem-lélek kifejlődésének ad teret, ami saját intelligenciával rendelkezik, és valódi intuíció útján jut ismerethez.

A buddhista út szintén egy olyan ösvény, ami fokozatos tudatosodáshoz vezet. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájához hasonlóan - ezt az utat is férfiak és nők egyaránt bejárhatják. Maga Buddha nővérek számára is alapított kolostorokat a megvilágosodása után.

A meditáció módszere nélkülözhetetlen a megszabaduláshoz. A megszabadulásnak ez az elsődleges módszere a buddhizmus mindkét formájában megtalálható, a Theravadában (Hinayana), ami a buddhizmus legrégebbi formája, és a Mahayanában, valamint annak iskoláiban, például a Vajrayanában. A keresztény hagyományokban a meditáció „szellemi gyakorlatként”, illetve „tárgy nélküli látásként” ismert és régen elsősorban a misztikusok használták. A meditáció, mint szellemi módszer, kultúrától független, de a gyakorlásának módja nagymértékben különbözik. Például, a csendbe vagy az „ürességbe” való elmélyedés célja ugyanaz, a buddhista Vipassana meditációja mégis valami egészen más, mint az, amit az Arany Rózsakereszt „tiszta irányulásnak” nevez.

A Theravadin kizárólag Buddha beszédeire utal, ami a Pali Canon-ban (Tipitaka) található és az i.e. 3. században jegyezték föl. A későbbi Mahayana buddhizmus azonban más iratokat is használ, mint például a Szív szútrát, a Lótusz szútrát, a Gyémánt szútrát és a Tiszta Föld szútráit.

Buddha a „Négy nemes igazságot” hirdette, ami a szenvedés valóságáról, annak okairól és jövőbeni elkerüléséről szól, valamint a „Nemes nyolcszoros ösvény” gyakorlását a boldogság eléréséhez. Az alapvető életmódot illetően a buddhista tanok sok hasonlóságot mutatnak a gnosztikus keresztény megszabadulási út tanaival. A Szellemi Iskola egyik alapítója, Jan van Rijckenborgh kihangsúlyozza, hogy nem csak gondolkodásmód, „bizonyos erkölcsösség”, vagy bizonyos hit szükséges az út bejárásához, hanem az is, hogy mind a három nézet, valamint azok következményei is jelen legyenek benne.[2] Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy kerülendő a hús fogyasztása, a dohány, az alkohol és egyéb narkotikumok használata, nem is beszélve bizonyos erkölcsi és szellemi útmutatásokról, ami az egyén számára nyilvánvalóvá válik ahhoz, hogy haladást érjen el az úton.

Buddha kifejezetten javasolta az öt „szabály” betartását, ne ölj, ne lopj, ne törj házasságot, ne hazudj és ne igyál bódító italokat. Továbbá a szerzetesek és a nővérek elkötelezték magukat a teljes tisztaságnak és a majdnem teljes szegénységnek. [3]

 

Belátás

 

Buddha tanításai, valamint az Arany Rózsakereszt Egyetemes Filozófiája szerint az út ott kezdődik, amikor a hétköznapi ember eljut arra a felismerésre, hogy a mindennapi élete alapvetően hibás. Ha az ember nem tesz semmiféle erőfeszítést arra, hogy felébredjen, akkor minden csupán illúzió és csalódás marad, folytonos szenvedés, betegség és végül halál. A kerék, vagyis a Szamszára (az élet és halál végeláthatatlan körforgása) szüntelen forgásának, illetve a dialektika világához történő hiábavaló ragaszkodásnak, amit az ok-okozat törvénye, az automatikus ismétlődés és a szokások határoznak meg, felismerése mindkét tanításban szerepel. S mindez a megszabadulásról szól. A Mahayana nagy filozófusa, Nagarjuna (aki a i.sz. II. században élt) [4], kijelentette, hogy ez a világ teljesen üres. Továbbá azt, hogy csak az örök igazság valóságos. Csak a mély tudás (Gnózis) valóságos, a Nibbana (Nirvána). A valóság az, ahol nincs semmiféle illúzió, csak a tökéletes tisztaság, a tökéletes Világosság, ahogy a gnosztikusok mondanák, és ez nem az a világosság, amit mi ismerünk. A Nirvána nem egy hely, nem a Paradicsom, nem a túlvilág, nem mennyország és nem is a „semmi”, hanem ez a „végső”, ami ok nélkül (animitta) és megkülönböztetés nélkül való (ekalakṣane).

A mindennapi gondolkodás nem talál választ arra a kérdésre, hogy a keresztény Gnózis isteni-szellemi világa és a nibbana vajon ugyanaz-e. Erről csak elképzeléseink lehetnek. A kezdőpont azonban mindkét tanításban ugyanaz, vagyis a földi szenvedéstől való megszabadulás utáni vágyakozás azzal az elképzeléssel együtt, hogy ez lehetséges.

Nagarjuna nyomatékosan kijelenti, hogy a belátás valójában nem fejezhető ki szóban. A nyelv iránt való szkepticizmusban, vagyis abban, hogy képesek vagyunk-e bármit is állítani a Végsőről, vagy gnosztikus értelemben, a „Rózsáról”, „Krisztus világosságáról”, mindkét hit megint csak egyetért. A legmagasztosabb, abszolút igazság nem fejezhető ki szavakkal; az ember csak utalhat rá „a mi világunk relatív igazságának” segítségével. A kétféle igazság tana, ami a Pali Canon-ban szerepel, az Arany Rózsakereszt tanításaiban is megtalálható. Különbséget kell tenni az elme igazsága és a között az igazság között, ami „a szívben születik”, ami „az eljövendő új ember” tudásából fakad. [5]

Csak a tiszta intuíció képes felismerni az igazságot, ahogy a zen buddhizmus állítja: „Az ujj, ami a holdra mutat, még nem a hold.”

A Mahayana buddhizmus szív-szútrájában van egy mantra, ami a legmélyebb belátást érzékelteti:

tadyathā gate gate pāragate pārasamgate bodhi svāhā! (mentem, mentem, átmentem a folyó másik partjára, elértem a másik oldalt – FELÉBREDTEM – óóóó!) [6] 

Amikor a buddhista szerzetes, illetve nővér tartósan „szemlélő állapotba” kerül a meditáció során, akkor függetlenedés történik, ez a „teljesülés pillanata” (Maggaphala). Ez a „világtól való elszakadást” eredményezi. Pontosan ugyanez történik a gnosztikus keresztény beavatási út során is. A gnosztikus tanuló a világban marad, de már nem ebből a világból való. A tudat fejlődésének következtében a világgal és az embertársaival való kapcsolata megváltozik.

 

 

(folytatjuk)

 

 

[1] Korintusiakhoz írt 1. levél, 13: 4, 7

[2] Jan von Rijckenborgh: A modern Rózsakereszt elemi filozófiája, 18. fejezet,

Haarlem (NL) 1984

[3] Helmuth von Glasenapp: Bevezetés: Buddha beszédei, a Palikanon-ból fordította Ilse-Lore Gunsser, Stuttgart 1976, S. 4

[4] https://de.wikipedia.org/wiki/Nagarjuna

[5] Jan van Rijckenborgh: Az eljövendő új ember, Haarlem, 1. rész, 1-3 fejezet

[6] https://de.wikisource.org/wiki/Herz-Sutra

 

back to home pdf share