Universe

„Eljött a Nagy Gyógyító!”

back to home pdf share

A következőkben megkíséreljük, hogy Mani egyik zsoltárának segítségével megközelítsük ennek az egyetemes kereszténységnek a gyógyító üzenetét.

 

Nézzétek, eljött a nagy gyógyító!

Ő az, aki tudja, hogyan lehet meggyógyítani minden embert.

Elénk tárta gyógyító kincseit és így szólt: „Aki gyógyulásra vágyik, gyógyuljon meg.”

Nézd a gyógyulásokat!

Egyedül csak ő nyújthat valódi gyógyulást.

Nem utasít el egyetlen beteget sem és nem gúnyolja ki a sérült embert.

Zseniális gyógyító.

Szavai gyengédek.

Tudja, hogyan vágjon sebet és hogyan csillapítsa a fájdalmat. Körülmetsz és megtisztít.

Kiéget és csillapít egyetlen nap alatt.

Lásd, gyengédsége nyomán ismerhette fel mindegyikünk a saját betegségét.

Ne rejtsük el a betegségünket előle! Ne hagyjuk, hogy a rák eméssze a testünket, és elpusztítsa a bennünk lévő új ember csodálatos képét.

Bárcsak minden sebünkre találna gyógyírt.

Bárcsak elvenné a bűneinket, a lelkünkbe égett sebhelyeket.

 

„Nézzétek, eljött a nagy gyógyító!”

Micsoda örömteli felkiáltás, ami reményteljes remegést kelt bennem minden alkalommal, amikor meghallom. Egy bizakodó, szinte gyerekes részem azonnal rohanni szeretne, hogy most tüstént lássa a gyógyítót és megkérje, hogy őt is gyógyítsa meg. De aztán másfajta hangok, „kijózanító” hangok hallatszanak, melyek sok-sok csalódásból keletkeztek és kétséget okoznak. Egy részük már minden reményt elveszített. „Igen, lehet, hogy másokat meggyógyít, de engem…?” Más részük mérlegel és megpróbál meggyőzni engem arról, hogy nem is olyan súlyos a helyzet. Aztán van egy kifinomult, halk hang, ami arra int engem, hogy ne zavarjam az én jelentéktelen problémáimmal a nagy gyógyítót, akinek úgyis annyi dolga van.

 

„Ő az, aki tudja, hogyan lehet meggyógyítani minden embert.”

Ezt mondja a zsoltáríró, én pedig belső ellenállást érzek ezzel a jó hírrel szemben. Ez az ellenállás nem valamiféle álcázott arrogancia, gondolva, hogy én valahogy különb vagyok és ennélfogva engem nem lehet meggyógyítani? Az arrogancia azonban kudarc vagy visszautasítás nyomán keletkezett kiújult sérelmekkel szembeni védekezésként is keletkezhet. Meg kell tudnom tehát, hogy a nagy gyógyító nem utasít el senkit, és nem gúnyolja ki a sérült személyt. A kijózanítás és a szégyen hangjai, melyek nem akarják, hogy megmutassam a sebeimet, elcsendesülnek. „Szavai gyengédek.” Hallom és egy kicsit bizakodóbbá válok tőlük, nem kell tehát harsány szidalomtól félnem. Talán enyhülést remélhetek és megbocsátást, amit én nem vagyok képes megadni magamnak. Gyengédsége újfent dicséretet nyert: „Lásd, gyengédsége nyomán ismerhette fel mindegyikünk a saját betegségét.” Van ebben valami nagyon megnyugtató: előtte nem kell szégyenkeznem semmi miatt. Megbocsátásának tudatában szégyenkezés nélkül elismerhetem a betegségemet. És nem vagyok egyedül. Mindazokat, akik hozzá fordultak, ezzel az önismerettel jutalmazta meg. Úgy érzem, arra szólítanak fel, hogy hagyjam el a magányomat és csatlakozzam ezekhez az emberekhez, aztán ismét bátorítást kapunk mindannyian:

 

„Ne rejtsük el a betegségünket előle!”

Egy újfajta érzés keletkezik bennem, azokhoz az emberekhez tartozom, akik felismerték a betegségüket és arra vágynak, hogy meggyógyuljanak. Miféle betegség a miénk? A költő „rákról” beszél, ami „a tagjainkban” rejtőzködik. A rákos sejt elfajultnak tekinthető, mivel többé nem látja a teljes képét annak a szervnek, amihez tartozik, és amelyben az a feladata, hogy a közös jót szolgálja. Valójában elkülönítette magát és saját önzése által vakon burjánzik. Ez bomláshoz és végül önpusztításhoz vezet. Nem az a helyzet, hogy szinte minden ember, valamint az egész emberiség egy ilyen rákos sejthez hasonlít? Mit tudunk a kozmikus törvényekről és arról az alapvető rendről, amit örömmel és szabadon szolgálhatunk? Ehelyett önzően és makacsul saját magunkkal vagyunk elfoglalva, míg végül elérkeztünk egy olyan pontra, ahol felismerve ennek a körforgásnak az értelmetlenségét, megállásra kényszerítettek minket. Hogy fogunk kiszabadulni ebből a kóros állapotból?

 

„Aki gyógyulásra vágyik, gyógyuljon meg.”

A szöveg gyógyulást ígér nekünk. Ez a „vágyakozás” egy belső minőséget feltételez. Olyan vágynak kell lennie, mint a sivatagban bolyongó szomjazóé, vagy mint a levegő után kapkodó fuldoklóé. Ennek az óhajnak még a földi örömök utáni sóvárgásnál is nagyobbnak kell lennie. Kifejezetten arra kell irányulnunk, hogy ismét részei legyünk a szeretet abszolút értelmes rendjének, és örömmel vállaljuk a benne ránk szabott feladatot. Akit effajta vágyakozás vezet, azt a nagy gyógyító örömmel üdvözli majd.

Miféle módszerrel fog meggyógyítani minket? A módszer első hallásra fájdalmasnak tűnik: „körülmetszésről” és „kiégetésről” van szó, és az a részem, ami önmaga körül forog, visszariad ettől. De érzem, hogy az effajta önzésnek nincs helye az eredeti rendben. Ennek elkülönítése égő fájdalommal járhat és azzal az érzéssel, hogy kivágtak engem valami olyasmiből, ami mindeddig fogva tartott. Mindazonáltal az effajta gyógyítástól való félelmet enyhíti az a tudat, hogy a gyógyító nem csak fájdalmat fog okozni, hanem enyhíteni is fogja azt.

 

„Tudja, hogyan vágjon sebet és hogyan csillapítsa a fájdalmat.”

És bízhatok benne, hogy az enyhülés nem várat magára: „Kiéget és csillapít egyetlen nap alatt.” Nem olyan ez, mint az én saját szerény tapasztalatom? Hogy valahányszor képes voltam megszabadulni valamitől, amihez makacsul ragaszkodtam, mindig nagy megkönnyebbülést, megnyugvást és megbékélést éreztem.

A gyógyuláshoz egyrészt sok idő kell, másrészt a gyógyítóhoz forduló alázatos és kitartó kérelem, hogy bocsásson meg mindent, amit magunknak és másoknak, tudatosan és tudatlanul okoztunk, és ami ezáltal érzelmi sebeket hagyott mindannyiunkban. Talán újra és újra megpróbáljuk elkerülni őt a saját utunkat akarván követni, vagy rejtett utakon keresve enyhülést. De figyelmeztetnek minket:

„Egyedül csak ő nyújthat valódi gyógyulást.”

Nagyon remélem, hogy lépésről lépésre növekszik bennem valami, ami majd irányt mutat nekem a gyógyulásom útján. A szöveg „az Új Ember csodálatos képének” nevezi. Annak halvány emlékeként él bennem, ami feledésbe merült. Valamint vágyként valami után, ami ismét élővé szeretne válni.

S ki ez a gyógyító? Azt hiszem, hogy az emberben lévő isteni mag. Szeretne belém öltözködni, hogy én az ő képévé váljak. Ehhez pedig egy „gyógyult személyre” van szüksége.   

back to home pdf share