Journey

A halhatatlan utazása

back to home pdf share

A legtöbb ember szeretne néhány érdekes élményt szerezni. Ugyanakkor biztonságra is vágyik. Jöhet a gyarapodás és fejlődés, de ha lehet, csak a komfortzónánkon belül. Csak így vagyunk készek fejlődni és kipróbálni önmagunkat. Tehát azok a kalandok izgalmasak, amelyek irányíthatóak. Elég nagy választék van belőlük és mindenki kiválaszthatja a neki megfelelő intenzitást. Kedveli a hegymászást (csak ne legyen túl megterhelő), vagy inkább a kötélugrás szórakoztatná? Sivatagi utazás vagy egy tengerparti nyaralás esténként népzenével? Szeretne inkább krimit vagy szerelmi történetet olvasni? Vagy egy szerelmi kalandot átélni? Vannak élményeink, de ezek általában nem többek, mint érdekes pillanatok gyűjteményei, melyek rövid időn belül feledésbe merülnek, mivel nem tartalmaznak semmi igazán értékes dolgot, ami gazdagítani tudna minket. Egy kis festmény, ami életre kelt, aztán megfakult újra.

 

Vajon „természetszerűségünk” a válság oka?

Érdekesebbé válik a dolog, ha megnézzük, hogy mi történik a világban. Mindenütt válsághelyzetet látunk. Éghajlati válság, környezeti válság, menekült válság, államok közötti növekvő erőszak, összeomló államok, felbomló szövetségek. Mit akarnak ezek üzenni nekünk? Ezeket a válságokat „természetszerűségünk”, normalitásunk okozza? Lehetséges, hogy gyakran közömbösek vagyunk az életmódunkból fakadó következményekkel szemben, vagy mindazzal szemben, amit a félelmeinknek, vágyainknak és törekvéseinknek köszönhetően okozunk? Lehet, hogy azok a problémák, amiket nem veszünk észre vagy nem tudunk megoldani a magánéletünkben, nagyobb méretben visszaköszönnek? Nem lehet, hogy a magánéletünk gyakran ellentétes érdekek között mozog? Talán az egymásnak ellentmondó célok vezetnek minket a stagnálás állapotába? A „válság” egy döntő helyzet, ami fordulópontot jelenthet, ha helyes döntést hozunk a megfelelő pillanatban.

Az emberiség csak akkor képes másképpen cselekedni világméretben, ha sok ember áll készen arra, hogy megismerje önmagát és hajlandó a problémákat önmagában keresni. Képesek vagyunk-e az énünk mélyére hatolni? Fel kell ismernünk, hogy intelligenciánk ellenére, nagyon sok dolog van, amiről nem akarunk tudomást venni. Szívünk gyakran vak és közömbös. Számos esetben tudatalatti félelmek okozzák a viselkedésünket és ezek a félelmek megakadályoznak minket abban, hogy a szükséges változást pozitívnak tekintsük. Nem ismerjük önmagunkat eléggé és ez a tudatlanság mélyebben gyökerezik, mint ahogy az a külső életünkben látszik. Csak akkor ismerjük fel, hogy valami hiányzik belőlünk, amikor halandó lényünk alkalmat kap arra, hogy találkozzon a bennünk lévő halhatatlannal.

Életünk kis mértékben sok mindenre megtaníthat minket. Gyakran az átélt nehézségek, vagy még inkább az elszenvedett veszteségek juttatnak minket több erőhöz. Talán megkönnyebbülünk, amikor egy újabb illúziótól szabadulunk meg, még akkor is, ha ezt kezdetben nem akartuk. Erőt nyerhetünk, mert rájövünk, hogy a veszteség semmi lényeges dologtól nem fosztott meg minket. Váratlanul szabadnak érezzük magunkat és kezdünk a körülményektől, vágyaktól, félelmektől és szükségletektől függetlenné válni.

 

Az élet folyója

Minden emberekkel és helyzetekkel történő valós kapcsolatnak megvilágosító és felszabadító hatása lehet. Azok, akik spontán módon, a saját elképzeléseiket mellőzve mernek követni egy helyzetet, vagy elhagynak egy kitaposottnak tűnő utat, új oldalról ismerik meg önmagukat. Az ilyen emberek önátadásuk révén olyan mélységet fedeznek fel önmagukban, amiről mindeddig semmit sem tudtak. Felismerik, hogy az önmagukon végzett csiszolgatás korántsem vezet annyira látványos eredményhez, mint az, amit az élet folyója produkál. Az ember ekkor egy kissé lélegzethez juthat, megszabadulhat például az alakoskodástól és az előregyártott szerepektől. S ennek nyomán felteheti a kérdést, hogy meghatározható és megszüntethető-e az én. Elvégre nem az önfeledtségben, a másokkal való együttműködésben van a legtöbb igazság?

Életszemléletünk kitisztul ezek által a tapasztalatok által. Ezek után teljességre, szeretetre és tökéletességre vágyunk. Mostantól az élet nehezebbé válik, mivel a teljesség élménye nem tartható meg. Ha megpróbálunk ragaszkodni hozzá, akkor azt vesszük észre, hogy megrekedtünk. Valódi szeretetre vágyunk és rájövünk, hogy feltételeket szabunk ezzel akadályozva az adás és elfogadás önzetlen folyamatát. Vissza akarjuk kapni az előlegét azoknak az érzéseknek, amit adunk. Természetes módon azt gondoljuk, hogy az élet (és a másik ember) tartozik nekünk valamivel. De vajon tényleg ez a helyzet?

Ha tökéletességre törekszünk, őszintének kell lennünk önmagunkkal. Ezt úgy tehetjük meg, ha felismerjük, hogy egyek vagyunk önmagunkkal a gondolatainkban, érzéseinkben és cselekedeteinkben. Azonban túl sok ellentmondás van bennünk. Biztosítani akarjuk a jólétünket és a könnyű teher szabadságát. Minden lélekkel egyek akarunk lenni, akik ott kint vannak, de hadd maradjunk a saját négy falunkon belül, ha lehet. Szeretünk segíteni, de milyen alapon és mennyi elkötelezettséggel? Lehetünk igazak, lehetünk jók? Lehet az ember jó egyáltalán? „Senki sem jó, egyetlen egy sem”, mondta Jézus. Ez a mondat olyan, mint egy kilőtt nyíl, ami azonban nem akadályozza meg a lelkeket a keresésben.

Az élet mindig ad nekünk kalandokat váratlan találkozások formájában, kapcsolatok, megélt konfliktusok és tapasztalatok által. A kudarcok hirtelen nem várt belső kincset fedhetnek fel, ami megmutatja bennünk azt a helyet, ahol az enyém, tied, rossz és jó valami új dologgá olvad össze. Egy ösvény nyílik meg a bizalom alapján, ahol lehetségessé válik „önmagunk” minden elvárás nélküli elvesztése, és ahol az az ismeretlen vezet minket, aki az út végén vár ránk.

 

A bennünk lévő halhatatlan lény időn és téren át utazik

Milyen lenne az életutunk, ha a bennünk lévő halhatatlan lény szemszögéből látnánk?  Mi „önmagunkat” keressük, a bennünk lévő halhatatlan pedig valódi önvalóként akar megmutatkozni nekünk. Az emberekben és a dolgokban tükröződünk, a halhatatlan bennünk tükröződik – de vajon megértjük-e ezt? Tökéletességre törekszünk a mulandó dolgokban, de azok csak az örökkévaló „példabeszédei”. Egységet keresünk és hagyjuk, hogy megbéklyózzanak minket. Van azonban bennünk egy halhatatlan lény, aki a mindenséghez tartozik és szabadulni szeretne a halandóság bilincseitől. Számunkra körülbelül nyolcvan év van kiszabva, a halhatatlan viszont időtlen idők óta utazik térben és időben. Mi elválasztottságban élünk. A halhatatlan azonban az isteni univerzum szerves része. Egy mikrokozmosz, egy kis világ, amelyik szeretne utazása céljához érni a mi segítségünkkel. Ez azt jelenti, hogy a mikrokozmosz velünk van minden tapasztalatunk során. Kalandos életet élünk – de valójában mi a mikrokozmosz, a bennünk élő örökkévaló lény kalandja vagyunk.

Gyakran, amikor túljutunk valamilyen veszteségen vagy nehézségen, vagy ha valami különösen szép és megható dolgot élünk át, akkor egy villanásnyi időre szabadnak érezzük magunkat. Ilyenkor félelem nélkül cselekszünk, elengedjük magunkat és nem törődünk a következményekkel. Kezdetben ez a lélek érési folyamata. Azután kifejlődik a lélektudat és növekszik a megfoghatatlan, a bennünk (és mindenki másban!) lévő örökkévaló lény felé való nyitottság. Megtanulunk befelé hallgatni. Továbbhaladva növekedhet bennünk az isteni önvaló iránti szeretet és odaadás. Először tapasztaljuk azt az érzést, hogy a halhatatlannak szüksége van a halandóra, hogy fejlődésen megy keresztül a mi segítségünkkel. A tudatos találkozás azonban még várat magára.

Ekkor valami különös dolog történik. Minden történés nyitott kapuvá válik. Ha átlépünk rajta, a halhatatlan felé közeledünk mindazon keresztül, ami az életünket alkotja. Úgy tűnik tehát, hogy minden ami történik, ezen az úton akar előre terelni minket.

Ugyanakkor elkezdődik tudatunk, gondolkodásunk és érzésvilágunk átalakulása. Megszűnnek a korlátok. A félelem, ellenségesség és megosztottság gyengül. Az egység mindenben láthatóvá válik. Mi több, ez az egység válik a gondolkodásunk és érzésünk alapjává. Ez az átalakulás kezdete. Akik következetesen járják ezt az utat, azokban újfajta akarat fejlődik ki. Ezek az emberek megszüntetik a régi, anyagi kötelékeket. Az újfajta akarat olyan életerők forrásává válik, melyek sohasem merülnek ki. Ez lesz a halhatatlan élet felé vezető kapu. Újfajta erők áramlanak bele egész lényünkbe és átalakítják azt. A halandó én számára ez az elengedés, elmetszés, „elmúlás” és a közelgő Újban való „felemelkedés” útja. Végül megtörténik a bennünk lévő halhatatlan lény újjászületése. Azok, akik ezt az utat járják, két világ tudatos lakóivá, a halhatatlan és a halandó világ lakóivá válnak. Létezik-e nagyobb kaland, mint ez az utazás?

back to home pdf share