are we gods

Istenek vagyunk-e?

back to home pdf share

Az általunk ismert valóság rendkívül meggyőző erővel hat, hiszen tudatában vagyunk a törékenységünknek, annak, hogy betegségeknek és feloszlásnak vagyunk kitéve, hogy nem sokat tudunk a lélekről és a Szellemről, sőt nem egyszer még azt sem tudjuk pontosan, hogy mit jelent embernek lenni.

Mindazonáltal számos szellemi vezető, filozófus és humanista nem csak hogy felvetette már ezt a kérdést, hanem ezen a véleményen is van. A keresztény evangéliumokban például, azt olvashatjuk, hogy Jézus Krisztus, akit a zsidók meg akartak kövezni – mivel emberként azt merte mondani magáról, hogy Isten –, János könyve szerint azt válaszolja: „Nem azt mondja-e az írás? Megmondtam, hogy istenek vagytok.” (János 10:34)

Az „írás”, amire János hivatkozik, a 82. zsoltár, melynek 6. szakaszában ez olvasható:

„Én mondottam, »Istenek vagytok ti,

és a Felségesnek fiai ti mindnyájan;

mindamellett meghaltok, mint a közember,

és elhulltok, mint akármelyik főember.

Kelj fel, Ó, Isten, ítéld meg a földet;

mert néked jutnak örökségül minden népek.«

                                            (Károli fordítás)

 

Ha megvizsgáljuk, hogy milyen körülmények között hangzottak el ezek a szavak, nyilvánvalóvá válik, hogy „istenek” alatt azokra a személyekre utalnak, akik bizonyos hatalmat és tekintélyt szereztek az emberek között (tudósok, bírák, stb.), akik hatalmukat és befolyásukat „isteni határozat” által kapták és ezért Isten képviselőinek számítottak az emberek előtt. Más szavakkal, olyan egyéniségekre, akik halandók ugyan, de az emberek számára „isteneknek” tekinthetők.

Vehetjük úgy tehát Jézus szavait, hogy az embert istennek, halhatatlan lénynek tekinti?

Az ember isteni természete nagyon is jelenvaló fogalom volt az ókori világban, különösen a pitagóreus hagyományban. Platón például az értelmes lélekre célozva a „bennünk lévő istenről” beszél (a „Timaiosz” 90. részében). Platón számára tehát az ember (örök és halhatatlan) lélek, aki egy állati, halandó testhez kapcsolódik. A filozófus ebben az értelemben a testet a lélek börtönének tartja. Az újplatonista Plótinosz az „Enneaszok” első értekezésében (I.10, „Arról, hogy mi az állat és mi az ember”) ugyanezt vallja, kiemelve, hogy az emberi állat kettős természetű lény, mivel egy megelevenített testből (alantas bestiából) és a lélekből (az igazi emberből) áll:

A „bestia” egy megelevenített test, de nem az igazi ember.

Korábban viszont azt mondta:

„Törekvésünk célja azonban nem a bűnöktől való megszabadulás, hanem az istenné válás.” (I, 6)

Plótinosz az „Enneaszokban” (V,8,30) megjegyzi, hogy az (isteni) Ember és a „Teljesség” saját teremtményévé, azaz halandó emberré alakult át.

„Teremt egy másik emberi formát, amivé átalakult. Mivel pedig ezzé az emberré vált, többé nem volt teljes Ember.”

A római író és nyelvész, Macrobiusz (4. szd.), "Commentarii in Somnium Scipionis" (Cicero: "Scipio álmának magyarázata") című értekezésében még világosabban kifejti ezt:

„A lélek nem csak halhatatlan, hanem isteni is egyben. Tehát, ha egy ember, aki testét elhagyván isteni állapotban részesült, azt próbálja mondani egy olyan embernek, aki ebbe az életbe van beletemetkezve: „Tudd meg, hogy isten vagy”, akkor nem kezeli kiváltságos módon a halandót addig, amíg az meg nem ismerte valódi természetét, különben még azt hinné, hogy ami másokban halandó és csökevényes, szintén isteni minőségben részesül”. (Cicero: "Scipio álmának magyarázata" II. 12, 5-6)

Plótinuszhoz hasonlóan még hozzáteszi:

„A látható ember nem az igazi ember, hanem az igazi ember az, aki a látható embert kormányozza.” (Cicero: "Scipio álmának magyarázata" II. 12, 9)

A klasszikus írások tehát megegyeznek abban, hogy az igaz (isteni) Ember természetemberré alakult át, látható (halandó) emberré vált, de azt is kijelentik, hogy az ember istenné válhat a lelke által, vagyis a halandó ember halhatatlanná alakulhat át. Ezért olvashatjuk a (misztikus Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított) hermetikus szövegek első könyvének X. fejezetében („A kulcs”) ezt:

„Bizton állíthatjuk, hogy az ember halandó isten, a mennyei isten pedig halhatatlan isten.”

Egy ilyesfajta átalakulás (halandóból halhatatlanná) akkor történhet meg, ha az ember gondolkodási módja kezd megváltozni abban az értelemben, hogy tudatára ébred annak, hogy magasabb rendű nézetében isteni természetű. Ezért a hermetikus szövegek XI. fejezetében („Az intelligencia Hermészhez”) az „intelligencia” azt mondja Hermésznek (az emberi léleknek, amelyik istenivé szeretne válni):

„Semmi sem akadályoz meg abban, hogy halhatatlannak és mindentudónak tekintsd magad, aki ismer minden bölcsességet, tudományt és minden élő természetet. Emelkedj minden magasság fölé és ereszkedj minden mélység fenekére. Gyűjtsd magadba a víz és a tűz minden alkotásának érzését: a szárazat és a nedveset. Gondold azt, hogy egyszerre vagy jelen mindenütt: a földön, a vízben és a levegőben; hogy még meg sem születtél, magzat vagy anyád méhében, hogy ifjú, agg és halott vagy, hogy a halálon kívül állsz! Ha mindezt egyszerre vagy képes átélni: minden időt, helyet, eseményt, minőséget és mennyiséget, akkor megértheted Istent. Ha azonban a lelkedet fogva tartod a testedben, ha visszahúzod és folyton azt mondogatod, hogy »semmit sem értek, semmit sem tehetek, nem tudom mi vagyok és mivé leszek«, akkor mi közöd van Istenhez?”

Az Arany Rózsakereszt Iskolája másrészt arra emlékeztet minket, hogy van az emberben egy szellemi elv, illetve szellemszikra atom. Ennek a kapcsolatnak értelmében kijelenthetjük, hogy szellemi lények, illetve potenciális istenek vagyunk. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy nem elég az, ha istennek kiáltjuk ki magunkat. Ha például van egy almamagunk, nem mondhatjuk, hogy már rendelkezünk egy almafával, vagy annak gyümölcseivel. Mindannyiunk számára világos, hogy mielőtt élveznénk a gyümölcsöket, előbb el kell ültetni a magot, meg kell várni, míg kisarjad, gondozni kell (eltávolítani a gazt, védeni a kártevők ellen, öntözni…) és néhány év múlva, ha minden jól megy, végül élvezhetjük az almafánk gyümölcseit. Ugyanígy van ez az emberben lévő belső maggal is, ha kicsírázik, akkor többé már nem jövendőbeli istenek vagyunk, hanem azt mondhatjuk, hogy az isteni fejlődés útján lévő lények vagyunk.

Ha a „bennünk lévő fa” megnőtt és eléggé megérett arra, hogy gyümölcsöt teremjen, az új tudat, az egyetemes tudat gyümölcseit, melyekben nincs többé semmiféle elválasztottság, csak akkor mondhatjuk jogosan, hogy istenek vagyunk, mert akkor a bennünk lévő isten tudatában részesülünk.

back to home pdf share