christmas

A karácsony, mint belső ünnep - a koronavírusra adott válasz (1. rész)

back to home pdf share

Fiatalkoromban egyszer különös gondolatom támadt: lehet, hogy valami nagyon nincs rendben a nyugati világ fejlődésében? Egészen másképp is alakulhatott volna a sorsunk? Lehettek olyan döntések a történelem során, melyeknek most viseljük a következményeit? Túl nyomasztó volt ez számomra, ezért elhessegettem a gondolatot. Ma már, sok-sok évvel később úgy látom, hogy mi, nyugati emberek olyan fejlődési utat választottunk, ahol a folyamatba egy csavar került. Szeretném ezt a karácsony és a koronavírus példáján bemutatni.

Mindegyikünk éli a saját életét, és évente egyszer megünnepeljük a karácsonyt. A család mindeddig korlátozások nélkül, szabadon összejöhetett, és az emberek legalább karácsonykor láthatták egymást. Nagyokat ettek, kicserélték a híreiket, és megajándékozták egymást. Szóval, úgy általában jól érezték magukat. Ebben az évben azonban minden más, és ez alkalom arra, hogy feltegyük a kérdést, mit is jelent valójában a karácsony.

Nos, tudjuk, hogy körülbelül 2000 évvel ezelőtt született Jézus. Azt tanították nekünk, hogy Isten fia volt, aki életével és halálával megváltotta mindazokat, akik hisznek benne. Az emberek nagy része ilyenkor elmegy a templomba, hogy erről megemlékezzen.

Most azonban itt van a koronajárvány. Nagy félelem uralkodik, és a legtöbb ember sokkal inkább az oltásban reménykedik, mint abban a megváltásban, amit a 2000 évvel ezelőtti esemény ígér.

Lehet, hogy a karácsony idejétmúlttá vált? Nem választhatnánk egy másik napot a fontos családi összejövetelekhez és a találkozáshoz?

Vagy megfeledkeztünk volna valamiről? Talán valamit eltemettünk magunkban, amit fel kellene elevenítenünk, és ez a karácsonnyal kapcsolatos?

 

A belső fényforrás

Annak a szellemi társaságnak az összejövetelei során, ahová tartozom, újra és újra úgy érzem, mintha világosság gyúlna bennem. Nem olyan kérdésekkel kapcsolatban, amikre választ keresek, hanem úgy általában, egy belső világosság. Úgy érzem, hogy fényesség támad bennem, néha erősebben, néha kevésbé. Egy barátom mesélte, hogy egyszer annyira eltöltötte ez a belső világosság, hogy ő maga vált a világosságforrássá. Pár pillanatig egy rendkívül tudatos fénypont volt a végtelen csendben, és nagy magasságból figyelte önmagát.

A fény fellobbanhat bennünk. Ezt már számtalan ember élte át korábban, de most is megtörténhet bárkivel. S ez a fény ki akar teljesedni. Egy erőteret, energiateret, lélekteret hoz létre körülöttünk. Szellemi találkozásaink alkalmával ennek az erőtérnek a rezgése nő. Ezt úgy érzékelem, mint valami lélekteret, ami messzire kiterjedhet, attól függően, mennyire erős ez az energia. Amikor ez a tér nagyon erős, tudatossággal is megtelik. És tudom, hogy közösségünk olyan teret alkot, ami az egész földet áthatja.

Amikor másokkal találkozom, „belépnek” a lélekterembe, én is az övékbe. Az emberek erre általában nem is figyelnek. De mivel is vannak tele ezek a terek abban a pillanatban? Van bennük hely a másik ember számára? Nem mindegy, hogy mi rejlik bennük, mert rajtuk keresztül érintkezünk egymással. Ilyenkor személyes sugárzásról is beszélhetünk. Olyan személyes térbe hatolhatunk be, ami tele van az illető problémáival, de egy olyan személyes térbe is beléphetünk, ami fénnyel van tele. Amikor belső fény tölti meg a teret, ez a tér kitágul. Ekkor minden számára van benne hely, amivel az illető éppen találkozik. A benne lévő fény mindent megérint, áthat és átölel.

Honnan jön ez a fény? Minden ember egy szellemi forráshoz kapcsolódik. Ezt egy csillaghoz hasonlíthatnám, egy fényponthoz, egy tüzes ponthoz. Ez a pont egyrészt bennem van, hozzám tartozik, másrészt a szellemi világegyetem része. A csillag és én összetartozunk. Ez létem kiegészítője, ellenpólusa. Én vagyok a földi pólus, a csillag a szellemi pólus. Úgy tűnik, nagyon messze vagyunk egymástól. A sok ember által megtapasztalt elveszettség érzése amiatt van, hogy nem ismerik a szellemi pólusukat. Az ember minden keresése végső soron arra irányul, hogy megtalálja a hozzá tartozó isteni nézetet. Szellemi valónk sürget és hív minket. Azért élünk, hogy teljessé váljunk, hogy megtaláljuk valódi önvalónkat, az ismeretlen „társunkat”, aki az örökkévalóságban van.

Ahogy a napi étkezés biológiai életerőt ad, ugyanúgy lényem másik pólusa szellemi erővel lát el.

Gyakran átéltem, ahogy ez a csillag felemelkedik bennem, és fénye betölti a lélekteremet. Számomra ez a karácsony valódi értelme. A belső fény beragyogja az éjszakát, emberi lényem éjszakáját.

Minden emberben benne van ez a földöntúli nézet. Ebben az isteni nézetben egyesülünk még akkor is, ha a hétköznapi élet során idegenek vagyunk egymás számára.

Amikor a belső csillag elől eltávolítjuk az akadályt, és ezáltal áthat minket a fény, megváltozik a másik emberhez való viszonyunk is. Megérezzük, hogy bennük is ugyanez a képesség rejlik. Lehetővé válik egy mélyebb megértés, világossá válik az élet tragédiája, ami a legbensőbb lényünkkel kapcsolatos tudatlanságunkból fakad. Mindenki magában hordozza a fény forrását. Ha ezt felismerjük, akkor nagymértékben elősegíthetjük egymás fejlődését. Ez egészen másfajta fejlődés, mint amit manapság tapasztalunk a világban. Általa az állatokkal és növényekkel való kapcsolatunk is gyökeresen megváltozik.

 

A fordulat

Mi történt tehát a nyugati világ fejlődésével? Körülbelül 2500 évvel ezelőtt a görög filozófusok, Pitagorasz és Hérakleitosz megállapították, hogy egy isten rejtőzik az emberben. Az emberben lévő Logoszról beszéltek. Követőikkel megpróbáltak olyan utat bejárni, melynek során végül felébred a belső isten. A Biblia számos fejezete hívja fel a figyelmet az emberben lévő isteniségre. János evangéliumának 10. fejezetében Jézus azt mondja: „Nem tudjátok, hogy ti istenek vagytok?” Az első század keresztény gyülekezetei megélték azt, hogy a Logosz bennük van. Megértették, hogy az evangélium ezt az isteni embert akarja felébreszteni.

Ezek az erőfeszítések azonban ellenállásba ütköztek. A gnosztikusokat üldözték, írásaikat elégették. Ez történt a későbbi gyülekezetekkel és nagy egyéniségekkel is, különösen a nagy misztikusokkal. Az egyik korai egyházatya, Origenész szintén átélte Isten jelenlétét önmagában, és ezt az írásaiban is hirdette. A 9. században egy konstantinápolyi zsinat tanításait eretnekségnek nyilvánította. Létezne az emberben valamiféle isteniség? Képtelenség, hiszen az ember csupán lélekkel rendelkezik, isteni szellemmel nem.

És ekkor történt meg a fordulat. Az emberek egyre inkább a föld felé irányították a figyelmüket. A bennük lévő isteni nézet gondolata feledésbe merült, elsüllyedt a tudatalattiba, az impulzusai azonban mindenkiben továbbra is hatottak. Az emberek imádkoztak, vallásosak voltak, de a belülről jövő impulzusokat saját természetlényük jóság-impulzusainak, emberi tudatuk ösztönzésének tartották. Önmaguknak tulajdonították, nem az isteni forrásnak, láthatatlan szellemi társuknak.

Az emberek arra törekedtek, hogy jobbá tegyék az életüket. Ezáltal fejlődött az intellektusuk, ennek hatására a tudomány, s így kialakult a jelenlegi énünk. Ez az én megerősödött, annyira uralja gondolkodásunkat, hogy kevés hely marad benne más számára. Az isteni forrás, aminek sugároznia kellene bennünk, feledésbe merült. Csak amikor valakinek az életében hatalmas válság következik be, akkor ébredhet rá, hogy egy megmagyarázhatatlan belső forrás hordozója.

A mai tudomány magyarázata szerint az ember az evolúció hosszú ideje alatt az anyagi részecskék véletlenszerű játéka folytán keletkezett. Ebben a tanban semmiféle isteni értelmezésnek sincs helye. De rögtön megváltozik a helyzet, amikor valakiben a belső fény derengeni kezd. Akkor világossá válik számára, hogy minden külső dologban, amit tapasztalunk és kutatunk, jelen van egy másik világ is, a szellemi világ, ami a lényegét és impulzusait belesugározza a természetbe és az emberbe. A növényi és állati életterület alapvető formáiban szellemi impulzusok fejeződnek ki. Az ember ebből megérezhet valamit, ha elmerül a természet varázsában.

Térjünk vissza a karácsonyhoz. A gyermeki lélekre megindítóan hat a karácsonyi történet, mert belső istenüket még nem szorította háttérbe az egó. Még ragyog a belső csillag, és tükröződik a gyermek lelkében. Tanulhatnánk belőle. Úgy kellene tekintenünk a karácsonyra, ahogy a gyermeki lélek teszi: öntudatlanul, de bennünk ennek már tudatosan kellene megtörténnie.

S mi a helyzet a koronavírus válsággal? Arra intenek minket, hogy tartsunk távolságot egymástól. A külső eltávolodás azonban csak nagy belső eltávolodásunk tükörképe, valójában a saját lényünk középpontjától, a világosság forrásától való eltávolodásunk jele, a bennünk lévő tűz forrásától való elválasztottságunk következménye.

A koronajárvánnyal kapcsolatos korlátozások és az azzal járó józan ridegség jól demonstrálja a helyzetünket. Ezek a korlátozások ráébresztenek arra, hogy legbensőbb tűzforrásunktól eltávolodva, régóta ebben a szeretetlenségben élünk. A korlátozások csak a már fennálló helyzetet tették még hangsúlyosabbá. A gazdasági életben ez az érzéketlenség és részvétlenség már hosszú ideje fennáll: az üzleti kapcsolatokban, a földdel való bánásmódunkban, a bennszülött népek kultúrájához való viszonyulásunkban.

Ide vezetett tehát a nyugati kultúra?

Valami megelevenedett bennem, mintha egy kiáltás törne fel a lényemből. Talán másokból is, talán éppen ezekben a napokban. Valami megrezdült bennem, mintha egy fényforrás sugarai vetülnének a lelkem terébe. Ez a fény egyesülni akar a másokban is élő fénnyel. A megtagadott, eretneknek bélyegzett, elnyomott, elfeledett belső isten ébredezőben van… Ő az emberi lét alapja, minden emberé, akár vallásos, akár nem.

Amikor a belső isten felébred, a lélek szeme kinyílik, és egy újfajta tudat keletkezik. Meglátunk, megtapasztalunk valamit a belső világokból.

Életem során sokat foglalkoztam a dolgok anyagi vonatkozásával, és eközben azt tapasztaltam, hogy az anyagi élet csak az érem egyik oldala. Az ember léte túlmutat az anyagon, az isteniség, a téren és időn kívül létező dimenziók felé.

A karácsonyt az év legsötétebb éjszakáján ünnepeljük. Most valószínűleg ehhez az éjszakához érkeztünk el. Akkor pedig megváltozhat az életünk. Hozzáfoghatunk ahhoz, hogy egésszé váljunk. Elkezdhetjük a bennünk lévő nagy seb meggyógyítását.

S a koronajárvány? Mi köze annak ehhez? A cikk második részében erre is rátérünk.

 

(folytatjuk 2. rész)

back to home pdf share