Ocean

A kijárat

back to home pdf share

Mosom a fogam és figyelem a gondolataimat, amik a fejemben keringenek. Úgy tekintek rájuk, mintha egy zavaros tenger hullámai lennének.

A víz, ami éppen most folyik át a fejemen, zavaros, ólomszínű, nehéz és sűrű. Nézem, ahogy töltények formálódnak az ólmos gondolatanyagból. A gondolatok agresszívvé és elviselhetetlenné válnak. Harci repülőkként keringenek egy bizonyos kapcsolat témája körül, és támadásra készek. Bekerítették a célt, megtalálták a bűnös felet és eljött a pillanata a mentális kivégzésnek, az ellenség pontos, előre megfontolt érvek által való likvidálásának. Figyelem ezt az egészet, nézem a vetítést, a logika jól ismert útjait, mágneses pályáit, melyek ragacsos pókhálóként vonzzák magukhoz azoknak a gondolatoknak a fekete legyeit, amelyek jelenleg a Föld légkörében találhatók. Hozzátapadnak a körülöttem lévő mátrixhoz, ahhoz a rezgéskulcshoz, ami egy bizonyos éhségként jelen van bennem és táplálékot követel.

Olyan vagyok, mint egy élő könyvtár, tele olyan kötetekkel, melyekben különféle mátrixok és gondolatminták vannak. A bennem lévő író ezeknek az alapján írja a történeteit, tündérmeséit, drámáit, háborús regényeit, románcait és erkölcsi tanításait… amelyekben részt veszek, mintha valamiféle különös transzban lennék...

Gondolataimat visszairányítom a testemre. A kezeim, mintha programozva lennének, mossák a fogamat. A tudatom pedig szemléli ezt a felvonulást, ami a fejemben zajlik. Minden erőmet összeszedem, hogy összpontosítani tudjak. Tudom, hogy a jelenlegi tudatállapotom olyan, mintha kötélen táncolnék a mélység fölött. Egy meggondolatlan mozdulat és ismét belezuhanok a tudatalatti mélységeibe, a hipnózisba és az álomba. S mint a kobra, követni fogom a fakír sípjának hangját, aki a gondolatok dallamán játszik, melyek megbűvölnek és olyan cselekvésre késztetnek, ami a személyiségemre vetített mátrixoknak megfelel.

Befejezem a fogmosást. A nappaliba megyek, leülök egy székbe, becsukom a szememet és belépek a belső világomba. Egy határozott döntés erejével átmegyek azon a fénylő kapun, ami Poszeidón birodalmába vezet. Poszeidónt elnyelte Kronosz, a Tér és Idő ura. A Téridő az a szoftver, ami az ő királyságát vezérli. A hatalmas égitestek és mozgatórendszerük a sokszínű bolygó- és csillagközi energiákból megszövi a valóság gigantikus, többdimenziós makraméját.

Én a számtalan sejtjeinek egyike vagyok. Beleszőve, mint a gyöngy a makraméba, arra szolgálok, hogy Kronoszt és a gárdáját energiával tápláljam. Van azonban valamim, ami Kronosznak nincs. Hozzáférésem van az Ősi Tengerek Fényéhez, ahhoz az energiához, ami Kronosz számára az életet jelenti. Tehát én egy olyan elem vagyok, aki őt és a rendszerét erővel látom el. Egy rabszolga, aki beleesett a téridő csapdájába. Rendszerint vándorlok a múlt és a jövő labirintusaiban, amelyek felemésztik az erőmet. Néha azonban sikerül megtartanom belőle valamennyit. Ezek azok a pillanatok, amikor belemerülök a Mostba. A Most az örökkévalóság. Egy olyan örökkévalóság, amit tőlem és sok milliárd más lénytől ellopott az álomkeltés, az illúziógyár.

Visszatérek a testembe, a jelen pillanathoz. Harcolok a józanságért.

Elmerítem a tudatomat a csend fénylő tengerébe. Poszeidón a karjába vesz és elringat engem. Parancsának erejétől a haragos hullámok elcsendesülnek. A víz lággyá és befogadóvá válik. Finommá és érzékennyé. Azért válhat ilyenné, mert Poszeidón védelmezi azt az erejével. Béke és megértés keletkezik. Türelem és elfogadás. Bizalom.

Az egyetlen út, ami Kronosz szájából kivezet a megszabaduláshoz, a figyelmes szeretet, melyet egyfelől a bölcsesség, másfelől az erő vesz körül. Ez Poszeidón szent háromágú szigonya, a megszentelt, kozmikus szigony, amivel irányt szab és utat mutat a vízáradatnak, amely felett uralkodik.

Ki akarok szabadulni Kronosznak, ennek a hatalmas Leviátánnak, Bálnának a fogságából, aki elnyelte a szent vizek egy részét és az ő világának nevezte ki. Ki akarok szabadulni a test bilincseiből, amelyek erős kapocsként szorulnak körém. A test megszédít és bűvöletbe ejt engem. Haza akarok menni! Magamban hordom! Az éber tudat minden pillanata, – amikor csendben figyelek és tudatában vagyok annak, hogy hol vagyok és mi történik velem, megvizsgálom a gondolataimat és az érzéseimet, hogy azok Kronoszhoz vagy Poszeidónhoz tartoznak-e – egy újabb lépés, ami közelebb visz engem a Forráshoz.

Felismerem a hipnotikus programokat. Kronosz világában az anyag a szentség. A test, a pénz és a tárgyak belőle készülnek. A test élvezetre és luxusra csábít. Ezeket olyan mátrixok és érzékek irányítják, amelyek nem ismerik a Fényt. Csak a visszatükrözött fényt ismerik, ami a bálna hasának faláról visszaverődik. Az ember bolondként megragadja ezt a moslékot, ami átfolyik az ujjai között és kicsúszik a kezei közül. Megpróbálja megragadni a szeretetet, de csak úgy kering egy másik ember körül, mint moly a lámpa lángja körül. Ez csak visszavert, tökéletlen fényt nyújt, amit a mátrixok eltorzítanak. Megpróbál tudáshoz jutni és könyveket fal, amelyek tele vannak Kronosz programjaival és terveivel. A világ „bölcsessége” mérgező, olyan útmutatások megemészthetetlen gyűjteménye, amelyek az élet minden területén szenvedést okoznak. Az ember megbetegszik tőle. Megpróbál hatalomhoz jutni és utánozni a Leviátánt, elpusztítani és felfalni azokat, akik az útjában állnak. Megpróbál gazdagsághoz jutni és ehhez tönkreteszi a természetet. Az a gazdagság azonban, amit ez a világ kínál, a halál magját hordozza magában. Ami pusztulásból keletkezett az magán viseli annak bélyegét. A gazdagság lassanként elveszti a csillogását, megrozsdásodik, tönkremegy és lassan elenyészik. Az ember belekerül a vásárlás és szemétre dobás ördögi körébe. Körülveszi magát hideg anyaggal és a szíve mindjobban megkristályosodik a melegség hiánya folytán.

Végül sok millió hiábavaló próbálkozás után, hogy megragadja a boldogságot, hirtelen kétségbeesés és levertség lesz úrrá rajta, ürességérzés és kiégettség tölti el. Az ember látja, hogy a kezei üresek. Hol vagyok? Ki vagyok? Miféle világban élek? Az egész csak hiúság, hiábavalóság!

Tudom, hogy valahol létezik egy másfajta világ! Ahol nincs harc, halál, veszteség és szenvedés. Nincs felfalás és elemésztés. Ahol derű és csend uralkodik. Ahol mindenki boldog. A szív az a kapu, ami ehhez a világhoz vezet. A szívben megtalálható Poszeidón tengerének egy fénylő cseppje. Ha az ember észreveszi ezt és követi a hangját, akkor az áttöri a falat és utat nyit, ami kivezet az árnyékok világából.

A vízcsepp folyamatosan növekszik, egyre több fény keletkezik bennem és egyre jobban tűnik a homály. Mindig, minden pillanatban figyelmesnek és ébernek kell lennem, hogy megkülönböztessem a fényt az árnyéktól! Nem szabad hagynom, hogy az álnok suttogások megtévesszenek, azt kell követnem, ami fontos. Tudom, hogy a megszabadulásra vágyás a kulcs ebben a világban MINDENEK FELETT. Ennek a vágynak olyan erősen kell rezegnie, hogy áttörje a börtön falait. Odafigyelek, hogy ellenálljak a kísértéseknek, amelyek megint megpróbálnak hipnotizálni engem. Odafigyelek, és teljesítem a Feladatot, amit a jelen pillanat hoz magával. Átitatom az éberségemmel. A Jelenben vagyok és lépésről lépésre visszanyerem az elveszett örökkévalóságot.

back to home pdf share