Silencio

Költészet és Szellemiség

back to home pdf share

A költészet az írás előtt, sőt talán már a beszéd előtt is, látens állapotban létezett. A Szellem magmájában.

Lehetséges, hogy az először kiejtett hangok - a sikoly, a suttogás, az ima, a kiáltás -, mivel nagyon ősi és mély érzések kifejezői, a költészet alapját képezik.

Az első eszközök pattintása, kő a kövön, a folyó vizének loccsanása, a tenger hullámai, a szél suttogása, a hold vagy az évszakok változásának ritmusa szintén  összefüggésben kell hogy álljanak azokkal az alapvető ritmusokkal, amelyek a költészetet mozgatják, mivel ezek a világmindenség ritmusai.

A költészet, egy különös nyelv, tele képekkel és szimbólumokkal, egyike azoknak a formáknak, amelyek furcsaságot és ámulatot keltenek a világ számára.

A költészet nyelve a világ nyelve, mindenki szava, de a jelentése új, újonnan felfedezett: a világból való és mindig új nézőpontot fejez ki.

A költészet eredete egyszerre tudatos és ösztönös. Mondhatni, a szabadságérzetből és a kifejezőképességből születik; nem beszél fölösleges dolgokat, hanem csak a lényeget: nélkülözhetetlen szó az időben, ahogy Antonio Machado mondta.

A költészet mindig a misztérium körül kering, néha megold egy talányt és létezésének értelme, a vers célja a misztérium. Valamint több, mint teremtés, mivel valami olyasmit fedez fel, ami már megvolt. Ereje ezért az átláthatóságban van, abban, hogy képes átlátni a fátylakon, hogy rámutasson az egyszerű és ragyogó igazságra.

 

A Tó Lótusza

kinyílik, bezárul,

szirmai lehullnak

 

A vers néha megmutatja az embernek az önmagától való eltávolodás útját azáltal, hogy "a fészken kívül", a saját mezítelen valóságába merülve, egészen az önmegsemmisüléséig ír. Különösen tetszik, ahogy ezt a svéd Tomas Tranströmer fogalmazza meg:

 

Fantasztikus érezni a vers növekedését,

Miközben én zsugorodom.

Felnő és átveszi a helyem.

Elmozdít.

Kilök a fészekből.

Kész a vers.

 

Csakúgy, mint a misztériumokba való beavatáskor, az elme, vagy az ego soha nem tudja, mi fog történni a versben, hová vezet az út. Az eredmény egy olyan kinyilatkoztatás, ami a kezdeti szándékban nem szerepelt. Tiszta varázslat, mondhatnánk, igen, tiszta varázslat, mint a fény és eső nélkül született szivárvány.

A vers, akárcsak a gnosztikus út, vágyakozást és szándékot igényel. Csak a szabadban esik az eső.

 

Csak ahhoz szól dalom

Aki velem együtt jár. 

 

Így végződik Conde Arnaldos Románca. A Másik, aki velem együtt jár, a néma beszélgetőtársam, a tanúm és a barátom.

A költészet a személyes fejlődés és az esztétikai csoda útja. A szellemi út magában hordozza a végső igazság magját, a kimondott költőiséget, a csodálatos mindennapi életet, ahogy azt a szürrealisták mondták, a világ, az ember és Isten közötti megosztottság végét.

Létezik egy folyamatos mozgás, egy folyamatos metamorfózis: Nem az vagyok, aki tegnap voltam; a világ, amit látok, a tudaté, ami az erőről–erőre, világosságról– világosságra való átalakulás folyamatában áll.

Befogadásra, elfogadásra, önátadásra való készség. Fogékony és éber hozzáállás, ami megelőzi a kinyilatkoztatást.

A portugál Fernando Pessoa azt mondja:

 

Ülj ki a napra. Feledd el önmagad.

És légy önmagad királya.

 

Nincsenek elvárások, de az eredmény mindkét esetben nyilvánvalóan minden szándékon felül áll - akárcsak a zenében -, összeolvad a hang és az oktáv, a beszélő és a megnyilatkozó tudat.

A költő ritkán tudós: tudása, ha van ilyen, tiszta megérzés, tiszta cselekedet, közvetítők nélkül. Borotvaélen táncol elkülönültségének egyetlen fegyverével, azzal, hogy aláveti magát a szó szellemének:

 

Párizsban, felhőszakadásban fogok meghalni

egy nap, aminek már megvan az emléke. (Cesar Vallejo)

 

Valami alapvető dolog került közlésre, egy olyan érzés, ami minden ésszerű szabályt felrúg, mégis igaz.

A költészet, az ember megnyilvánulásaként, abszolút módon a beszélő és a közvetítő személy tudatállapotától függ. Minden vers egy olyan hangskálán rezeg, ami a tudat égboltján található.

Amikor a költészet emelkedett, gnosztikus tudatosságot fejez ki, mint például Juan de la Cruz, Rumi, Lao Ce esetében, az út állapotát, kinyilatkoztatását, vagy akár egyetlen mozzanatát is feltárja:

 

Hova bújtál, Kedves?

Itt hagytál siránkozva,

Mint az elmenekült szarvas,

Megsebezve engem.

Utánad eredtem kiáltva,

de már nem voltál sehol.

 

A szellemi ösvényhez hasonlóan, a költészet folyamata is gyógyító és felszabadító. Sőt, akár alkímiai: a látszólag fájdalmas élmény szóbeli kinyilatkoztatássá alakul át. Amint a vers megjelenik a felszínen, a sárkány a mélységbe menekül.

A költők emberek és, mint mindenki más, ők is bizonytalanok önmagukban, és ők is a Szellem által törekszenek a tökéletességre. A spirituális költő, az a személy, aki szellemi úton jár és ezt ki is fejezi verseiben, bővelkedik annak a tökéletességnek a szikráiban, amelyre vágyik, abban a királyságban, ami őt lényének mélyéről irányítja.

Az út, amire a Misztérium Iskolák hívnak minket, a mozgásban levő szellem útja. A régi dolgok felidézésének és megsemmisítésének, a tisztaság alapján való cselekvésnek az útja.  "Solve et coagula".

Ahogy Isidore Ducasse, Lautrémont grófja mondta, a vers vége a gyakorlati igazság.  Akárhogy is nézzük, a szülés alkímiájáról, a rendelkezésünkre bocsátott világossághoz való visszatérésről van szó.

 

Kezdetben volt az Ige.

És az Ige Istennél volt.

És Isten volt az Ige.

back to home pdf share