inner courtyard

Korszellem, világrend, csend Körséta Le Corbusier La Tourette kolostorában, Eveux-ben (1957-1960)

back to home pdf share

Aki kolostort épít, számolnia kell azzal, hogy egy több száz éves életmóddal van dolga; valamint az építészeti hagyományt sem hagyhatja figyelmen kívül. Amikor Le Corbusier megbízást kapott a dominikánus rendtől, hogy kolostort építsen a Lyon melletti Eveux-ben, már kiváló példák ismeretével rendelkezett. Mindazonáltal egy új, korszerű megközelítést választott, nem csak a felhasznált anyagokat illetően – beton és üveg uralja az épület megjelenését – hanem az összes épületelem megtervezésében is. Első látásra senki sem gondolná, hogy egy felszentelt épülettel van dolga. Akik északról közelednek hozzá, először a templom szabálytalan, beton homlokzatát pillantják meg. A többi oldal sem nyújt kellemesebb látványt: a lakóhelyiségek, a munkaszárny és a refektórium, mind masszív, rögzített betontáblákból állnak és egy kiszögellő hegyoldalon terülnek el. Ezért van az, hogy a kolostornak hiányzik az árkádja, ami hagyományosan a belső udvart veszi körül és az egyes épületrészeket köti össze. A völgyből nézve az embernek inkább egy olajfúró sziget jut eszébe, mint egy kolostor.

Ha belépünk a templom és a lakószárny között, a belső udvar a legkülönfélébb formák szabálytalan összevisszaságának tűnik a számunkra. Mivel minden helyiségnek, minden szobának saját jellege, arculata és formája van. Semmi sem tűnik olyannak, mintha egy nagyobb egész része lenne vagy valamiféle egységre törekedne. A „lakógép” építésze egy „életgépet” tervezett a dominikánus rend számára, melynek egyes részei első látásra nem úgy tűnnek, mintha egy komplett egész részei lennének. Meglepő módon a szerzetesek kezdettől fogva elfogadták az épület tervezetét és nem tettek javaslatot sem átépítésre sem kiegészítésre. Elfogadták spirituális munkájuk megfelelő helyszíneként.

 

Nyitottság és elválasztottság

Miközben az ember lassan ismerkedik az épülettel, az első benyomás tovább erősödik. Nyilvánvalóvá válik, hogy az építész minden részletet gondosan megtervezett.

Miután a látogató átlép egy jelképes kapun, melynek mérete 226 x 226 cm [2], a lakótér és az oktatási szárny csupasz betontömbjének közepén találja magát, ahol kerek, vakolt, egyénileg kialakított látogató cellákat lát, melyeket belül párnázott padok vesznek körül. Kezdetben a látogató nem jutott tovább, mivel a szerzetes kollégium zárva volt a közönség számára.

Manapság bárki, férfi és nő egyaránt, beléphet az épületbe és akár egy éjszakát is eltölthet ott. A mindennapi élet területeinek nagy része nyilvánossá vált – a szerzetesi lakószárny, az osztályok, a refektórium, az átjárók, a „kolostor”, mely nem a szokásos módon a belső udvar körül terül el, hanem átszeli azt. Csak a templomba és a sírboltba nem lehet sem belátni sem belépni. S némelyik átjáró végében betonvirágok találhatók – az ablakokon kívül lévő, enyhén hajlított beton táblák blokkolják a látványt és csak kevés fényt engednek át. A szerzetesek, akik a lapos tetőn sétálnak szintén nem láthatók, mivel minden tetőt embermagasságú betonfal vesz körül, ami csak az égre és a felhőkre enged kilátást. Ez a korlátozott látótér arra kívánja emlékeztetni az embert, hogy ne feledje el, milyen épületben jár, mivel az építész elképzelése mindig látható és nyilvánvaló; ebben az esetben úgy tűnik, arra céloz: azért vagy itt, hogy elmélkedj!

Még ott is, ahol az épület nyitott, ha az ember kitekint a tájra vagy az udvaron keresztül az épület többi részére, tekintetét a homlokzat is mindenütt nyomon követi. A beton homlokzatok ritmikus formája, melyet ondulatoires-nek (hullámoknak) neveznek, finom, emberkéz alkotta harmóniát ad a látványnak. Ahányszor csak átnéz az ember a vékony [3] betonrudak között lévő keskeny, függőleges üvegtáblákon, keresnie kell az összefüggést ember és természet között. Mivel Le Corbusier az, aki az építészeti sétát létrehozta, valami történik azzal az emberrel, aki az épületen belül mozog. Az embert arra késztetik, hogy újra és újra érzékelje tér-időbeliségét és határozza meg a helyét, sőt talán arra is, hogy vegye figyelembe az örökkévalóságot.

 

Emberi és más mértékek

Amikor az ember belép a templomba a folyosón keresztül, melyet az ondulatoires határol, egy szögletes terembe jut, ami minden más teremtől különbözik. A bejárat szokás szerint egy hatalmas négyszögletes acélajtó nyílása, ami csak különleges alkalmakkor nyílik meg. A terem megközelítőleg 16 méter magas, sötét, nyers betonból épült, szinte teljesen eltér az emberi mértékektől. A terem közepén egy emelvényen helyezkedik el az oltár, melyhez hat lépcső vezet, és ami egy olyan helyre emlékeztet, ahol feltételezhetően egy misztérium megy végbe. A terem keleti oldalán, ahol a világiak lépnek be a templomba, egy széles, függőleges fényforrás helyezkedik el. A nyugati oldalon pedig, a szerzetesek térfelén, egy keskeny, vízszintes fényforrás található közvetlenül a lapos mennyezet alatt. Ezek együtt egy keresztet képeznek, a születést és halált kötik össze.

Az egész templomi tér kényelmetlen érzést kelt az emberben. Mindazonáltal az építész tett egy kis enyhítő gesztust azáltal, hogy a szerzetesek padsorai mögött lévő külső falba tetőtéri ablakokat vágott, melyek keretei alapszínekre vannak festve és fényüknél a szerzetesek olvashatják az énekeskönyveiket.

Az élmény, amivel a templomi tér szembesíti az embert, ezzel még nem ért véget. Ebben az ellenszenves, sötét teremben a laikusok és a szerzetesek ellentétes irányból fordulnak a középen lévő oltár felé. Ott a terem egy átlós tengelyre nyílik, amely mentén a sekrestye és az altemplom helyezkedik el. Ismét egy kereszt! A sekrestye egy enyhén hajlott vörös falként jelenik meg. Az altemplom oldalán fények és színek ömlenek a terembe és az ember egy olyan helyet lát, ami hatalmas kerek mennyezeti lámpákkal, úgynevezett fényágyúkkal van megvilágítva. Megint csak az alapszínek szerepelnek, sárga, vörös, kék, sőt fekete, ami egy tiszta, elvont, fénylátványt produkál. Ahová eredetileg csak a papok léphettek be, ott világosság van, ez egy olyan terület, ami minden emberi dologtól elkülönülni látszik. Az egész templomépület egy puszta szembesítés, ami az építész állítása szerint felemelő lehet:

„A valódi építészet objektivitása által az ember legerősebb ősi ösztöneit érinti meg, az absztrakción keresztül ugyanakkor az ember legmagasabb képességeihez szól. (…) Az absztrakt építészetnek az a különös és csodálatos szerepe, hogy a nyers valóságban gyökerezve átszellemíti azt. A nyers valóság nem más, mint a rejtett eszme jelképes formában való anyaggá válása. A nyers valóság csak a benne megteremtett renden keresztül válik átjárhatóvá az eszme számára.” [4]

Létezik egy olyasfajta harmónia, ami nem az ember tetszését akarja elnyerni, hanem kihívásokra késztet. A nyers valóság a szellemiségünkhöz intéz kihívást, ami felül akarja múlni a nyers, világtalan anyagot. Érzékelnünk kell a „nyerseséget” és tudomásul kell vennünk hasonlatosságunkat hozzá. Akkor meghaladása lehetségessé válik, mert az embert áthatja valami más, valami szellemi dolog, ami jelen van az emberben éppúgy, mint abban az anyagban, ami a folyamat kezdőpontja. Erre a harmóniára kell törekedni. Az építész szavai szerint ez az univerzum törvényeinek való megfelelés, a világ rendjéhez való visszatérés pillanata. [5]

Le Corbusier az ember számára harmonikus helyeket is létrehozott a La Tourette-ben. A szerzetesek cellái 183 x 226 cm-es kereszt alakú méretükkel, ami a hat láb méretű „Modulor” kinyújtott és felemelt kartávolsága, szó szerint ennek a harmóniának felelnek meg. A cellák azonban – az épület többi részének hatalmas méreteihez, valamint ahhoz a felfoghatatlansághoz képest, amivel az ember a templomban találkozik –, mégsem látszanak szűknek, inkább méretre szabottak. Minden cellának van egy árkádja, ami a hegyvidéki tájra nyílik. Itt a személyre szabott biztonságban, valamint abban a hatalmas távlatban, amivel az ember szembesül, elkerülhetetlen az anyagvilággal való párbeszéd.

Ha a szerzetes a napirenden kívül el akar vonulni imádkozni és meditálni, akkor rendelkezésére áll az oratórium, egy apró kápolna, ami egy kereszt alakú beton támasztékon helyezkedik el az udvarban és ferde, piramis alakú teteje van. Csak két fényforrása van: egy vörös redőnnyel fedett ablak és egy tetőablak.

Egy kis kereszt díszíti a fehérre meszelt falat. Ez a meghittség és a csend helye, ami az emberhez szól.

Ez az építészet nem egy világrendet képvisel. Inkább arra készteti az embert, hogy vele foglalkozzon – a korszellemmel és a mögötte lévő egyetemessel.  Különleges szemüvegként szolgál, melyen keresztül az ember láthatja a világot. Ily módon összesűríti az élet és a világ tapasztalatait. A folyamatos kommunikáció révén - elragadtatás, kérdés, szembesülés és előírás formájában – az ember tudatosabb kapcsolatot teremt a világgal. Ebben az értelemben ez mindannak a sűrítménye, amit az ember azáltal tapasztal, hogy a világban van, ugyanakkor szellemi segítség is.

Minden embernek vannak olyan pillanatai a mindennapi élete során, amikor a világot és az életét az Örökkévaló [6] rejtélyeként – jelentőségteljesnek, gyönyörűnek és fenségesnek találja. Máskor azt tapasztalja, hogy a világ és az élete jelentéktelen, kérdéses és kegyetlen. Meg kell értenünk ezt a kétértelműséget és meg kell találnunk a belőle kivezető utat. Semmi sem működik elfogadás nélkül – minden pillanatot, minden helyzetet el kell fogadnunk. Csak ily módon nyílik meg az a jelen a számunkra, melyben a földi harmóniában áll az istenivel. Le Corbusier kolostora ezt a kétértelműséget testesíti meg azáltal, hogy olyan kapcsolatot teremt az ember és a világ között, ami biztonságot, misztériumot és előírást egyaránt tartalmaz. A folyamat során látható, hogy mindez egyetlen forrásból származik – ez esetben az építésztől, aki a teljesség modern képét teremtette meg. S az építész alkotása mindannak a feladatnak jelképes sűrítményévé válik, amit az élet az ember számára tartogat.

 

Az építész szándékai

Le Corbusier azt vallotta, hogy a korszellemet és a világrendet akarta felismerhetővé és összeegyeztethetővé tenni. Olyan emberek számára épített, akik minden idejükben, belsőleg és külsőleg egyaránt a korszellemmel kívánnak foglalkozni, meg akarják ismerni és dolgozni akarnak rajta. Az építészet kezdetként az érzékekhez szól, ez azonban lehetővé teszi a világ mélyebb megértését: a formák alkalmazásával az építész egy olyan rendet valósít meg, ami tisztán az ő elméjében született: a formák segítségével intenzív módon hat az érzékeinkre és felébreszti a tervezés iránti érzelmeinket. Az általa létrehozott kapcsolatok mély visszhangot keltenek bennünk. Egy olyan rend mértékét mutatja meg nekünk, amit a világrenddel harmóniában állónak érzünk. [7] Továbbá: a harmónia ebben az értelemben az a pillanat, amikor az ember egyetértésbe kerül a benne nyugvó tengellyel, azaz a világ rendjéhez való visszatéréssel az univerzum törvényeinek megfelelően. [8] Tudatában lenni a jelen pillanatban létező világnak és ugyanakkor kapcsolódni annak eredeti elveihez – ez volt Le Corbusier terve.

 

 

 

[1] „A ház egy olyan gép, melyben élni lehet” először 1921-ben, az örökifjú "L’Esprit Nouveau" magazin 8. számában került leírásra. Az embernek „teljesen át kell gondolnia mindazokat a szokásokat, melyeket az építészek manapság tisztelnek, az egész múltat és a múlt minden emlékét egy ésszerű megfontoláson kell átszűrni, úgy kell kezelni a problémát, mint ahogy a mérnököknek kellett a légi közlekedés problémáját megoldani, és egy olyan gépet kell építeni, amelyben élni lehet.” ezt írta az építész a „Le Corbusier: A jövő építészete” című könyv 102. oldalán, melyet Stuttgartban adtak ki 1926-ban.   

[2] A “Modulor” egy hat láb (kb. 180 cm) magas ember, aki felemelt karjával 226 cm.

[3] ami kb. 5 cm körüli szélességű. Ezeknek a keskeny szelvényeknek a felújítása nagy kihívásokat jelentett az épület felújítása során (ami 2006-ban kezdődött).

[4] Norbert Huse: Le Corbusier, Reinbek 1976, 160. oldal

[5] uo. 152. oldal

[6] lásd Goethe: "Minden mulandó dolog példázat csupán.”

[7] Le Corbusier: “Egy építmény nézete”, Berlin / Frankfurt am Main / Vienna 1963, idézet Norbert Huse: Le Corbusier, c. könyve 21. oldaláról, Reinbek 1976,

[8] uo. 21. oldal

 

back to home pdf share