Buddha

LOGON és az Egy útja 1. rész

back to home pdf share

Mi a Logosz? A teremtő ige, ami ész, értelem és erő formájában jelenik meg a világban. A Logosz az az erő, ami a természetben és az ember szellemi magjában egyaránt megnyilvánul. A Logosz az Örökkévaló létére hívja fel a figyelmet, ami minden dolog kiindulópontja. Az Egy a sugallat legmagasságosabb forrása; megtapasztalása – akár csak egy pillanatra is – az önvaló legmélyebb és legmagasabb nézeteit lobbantja föl az emberben.

Minden az Egyből származik, és mindent magába foglal. A LOGON magazin számára teljesen egyértelmű, hogy a kettő az Egyben, a disszonancia az egységben, az egység pedig az Örökkévalóban marad. Az Örökkévaló Egy teljes szabadsággal rendelkezik és ebből annyit ad át a teremtésnek, amennyit az el tud viselni. Senki sem képes megragadni az Egyetlent. Az Egy természetfeletti, megnevezhetetlen, kimondhatatlan és kifürkészhetetlen. S mégis beszélnünk kell róla, mivel minden belőle származik és minden arra törekszik, hogy visszatérjen hozzá. Az eggyé válás az a cél, amelyben az élet összes célja egyesül.

A Logosz képessé tesz minket erre. Ő adta nekünk a gondolkodási képességet. S a gondolkodásunk megnyílhat a származásunk felé és ihletet nyerhet belőle.

A mítoszok elmondják nekünk, hogyan mutatkozik meg az Örök hímnemű és nőnemű nézete. A régi korok egyik filozófusa (az Alexandriai Philo) azt mondta: a Logosz isteni, tiszta szülőknek lett átadva: „Isten maga az atya, aki egyben a Mindenség atyja is, Szófia pedig az anya, aki által a Mindenség megnyilvánult”. [1] 

Az első, szent polaritás közepette ébredt fel az első tudat: a Logosz. Arra használja a két eredeti pólus teremtő mozgását, hogy a nevükben olyan impulzusokat keltsen, ami az egyetlen életet egyre magasztosabb formákba öltözteti.

A Logosz a valóság sokszoros körét hozza létre egészen az emberig. Az ember megzavarhatja a pólusok eredeti harmóniáját, ellentétekként gyújtva meg azokat.

Lét és nemlét, építés és rombolás, élet és halál, férfi és nő, nyugalom és mozgás. Ezek többé nem a teremtő Logosz egységének harmonikus pólusai: az ember kibékíthetetlen ellentétekké változtatja őket. Az ember útja hosszú, zavaros és sötét, noha mindig az Örökkévalón belül marad.

Goethe azt mondja (a Metamorphose der Tiere /Az állatok átalakulása/ c. művében), hogy az állatok „az élő alakulás szent körében” éltek. Ők nem érintik az egységet. Ami az embert illeti, más a helyzet. Az ember léte az elszakadás jegyében áll. Az ember felosztja a dolgokat, ezért ő maga is feloszlik. Lukrez, az időszámításunk előtti első században élt római költő, dicsőítő énekében azt mondja „az első görög elég bátor volt ahhoz, hogy halandó szemeit az istenekkel teli égre emelje, és ő volt az első, aki egy hatalmas vihar által fel merte törni az Anyatermészet zárt kapuját… és megtörtént. Merész szelleme győzött és lábát messze a világegyetem lángoló falain túlra helyezte”.[2]

 

Mit tettek a görögök?

 

Megragadták az elmét. A gondolatok az ember teremtő tudatának a részei. Az ember elkezdte a gondolatait a részletekre összpontosítani. Megpróbálta megérteni a természeti jelenségeket, hogy befolyásolhassa azokat. Ezért elválasztotta azokat egymástól, megkülönböztette őket és ezáltal felbontotta az egységet. Az Anyatermészet többé nem egészként jelent meg a számára.

Hosszú időn keresztül a mítoszok jelentették az ember létezésének alapját. Felismerte bennük a származását és rendeltetését és megtalálta a helyét a világban általuk. Azonban eljött az az idő, amikor a mítoszok elvesztették a hatóerejüket. A világ sokfélesége egyre határtalanabb lett, az erők játéka pedig, amit az ember isteneknek hitt, egyre zavarosabbá vált. Lelkében olyan káosz keletkezett, amit a mítoszok segítségével többé már nem tudott lecsendesíteni.[3]

Ezért az ember megragadta az elme kardját. Ezzel a karddal elkezdte vagdalni a számára ijesztő természeti erőket azáltal, hogy nevet adott nekik. Ez egyfajta felszabadulást jelentett a számára.

Az első ember elméje „függőlegesen” a dolgok eredetére összpontosult. Az első görög filozófusok a jelenségeket abból magyarázták, ami az eredeti jelenségek fölött van. Behatoltak a lélekbe és azon keresztül a Logoszba. Mai szemmel nézve az elméjük misztikus és homályos volt. A görög filozófus, Hérakleitosz szavai tele vannak rejtélyekkel. Szavai a lélek világaiból származó benyomásokon alapulnak, ahol a teremtő szellem megtapasztalható

Azután jött egy olyan időszak, amikor az elme a vízszintes síkra összpontosult. Ez szintén egyfajta megszabadulásra törekvő küzdelem volt. Ez akkor történt, amikor az Örökkévaló még inkább visszavonult az emberek tudatából. A vallási hatalmak megpróbáltak küzdeni ez ellen, és az emberek tudásvágyát a vallási előírásoknak próbálták alárendelni. Így születtek meg a dogmák. Mindazonáltal, az idők folyamán az emberek egyre kevésbé értették meg ezeket. Ennél fogva a dogmák olyan kényszerzubbonyokká váltak, amelyekből az emberek ismét kiszabadították magukat.

A kíváncsi és tudományosan gondolkodó emberek még mélyebbre hatoltak a természet jelenségeibe és létrehozták a vízszintesen működő elmét. Kialakult az úgynevezett „Galilei-féle tagadás”. Ennek révén menekült meg az olasz csillagász, Galileo Galilei az inkvizíció elől a 17. század elején. Ő volt, Johannes Kepler, Francis Bacon és René Descartes mellett, a modern tudomány egyik megalapítója. Galilei katolikusnak vallotta magát az egyház bírái előtt és azt magyarázta, hogy kutatásait a „hogyanra” korlátozza és a „miért” kérdését a vallási hatóságokra bízza. A vízszintes gondolkodási mód az elme területe lett, a függőleges gondolkodási mód pedig a hit birodalma.

 

Elkezdődött a tudomány diadala

 

A kutatók készen álltak a természet leigázására. Ami azelőtt szeretett és félve tisztelt „anyatermészet” volt, most valami olyasmivé vált, amit szét kell szedni és ki kell használni. „A dolgok természete megnyilvánul, ha az ember tudományos szemmel néz rájuk”, írta Francis Bacon 1620-ban.[4]

Az erős tudásvágy, ami csak a külső dolgokra irányul, vezetett az emberben lévő én oly mértékű fejlődéséhez, ahogy azt ma ismerjük. Descartes a létének bizonyítékát az elméjében látta. Az ily módon kifejlődött ego vajon nem az Egynek káprázatos tükröződése? S az ember folytonos keresése, aki valójában mindig kielégületlen volt és most is az, vajon nem az Egyetlen utáni kutatást tükrözi?

Az ember kutatásának következményei messzire hatnak. A tudósok a világegyetem végtelenségére összpontosítanak – és ezáltal törpévé alacsonyítanak le minket. Erőfeszítéseiket a természeti jelenségekre korlátozzák – és magát az embert is természeti jelenségként kezelik. A tudományos elme időhöz kötött – s ezért úgy látjuk magunkat, mint tiszavirágot abban a folyamatban, aminek során a világ egy nagy robbanással elkezdődött és az ember a véletlen mutációk következményeként létrejött.

A vízszintes gondolkodású elme felemelkedhet és ugyanakkor fel is magasztalhatja önmagát. Ez vezet az elvont tudományokhoz és a matematikához. Az összefüggéseket képletekben és szakkifejezésekben látjuk. Az Örökkévaló is átsejlik rajtuk, noha ezzel a megközelítéssel a lelkünk nem kerül közelebb hozzá. Csak kevés ember képes megtapasztalni a lélek és a teremtő szellem dimenzióit a matematikai képletek harmóniájában.

A tudósok egyeduralmat követelnek az ember létének magyarázatában. Ezáltal a tudományukat válságba juttatják, ami talán az elmúlt idők mítoszainak és dogmáinak a válságához hasonlítható, mivel az ember tovább akar lépni. Egy pusztán tudományos elme nem képes magyarázatot adni az életre. Ezért az ember ismét azon a ponton van, hogy egy körből kitörjön.

 

 

 

[1]. Wilhelm Kelber, A Logosz tanulmánya, Frankfurt am Mail 1986, p. 90.

[2]. Jean Gebser, Őskor és jelenkor, 1-ső rész, 2. kötet, 350. oldal, Schaffhausen 1986,

[3]. lásd Gebser, 373. oldal

[4]. Roland van Vliet: Ember és világ, Utak egy belső klímaváltozáshoz, 2. kötet, 51. oldal, Stiftung Rosenkreuz 2010,

 

 

(folytatása következik)

back to home pdf share