music Beethoven

Ludwig van Beethoven utolsó évei. Az emberi „én” feladata – 2. rész

back to home pdf share

(1. rész)

 

Az op. 131-es vonósnégyes

Beethoven utolsó vonósnégyeseiben a legnagyobb emberi mélységekbe pillanthatunk és a legnagyobb tragédiákkal találkozhatunk. Ugyanakkor számos tételében hála, gyógyulás és enigmatikus öröm is van, ami megérinti a szívet. Beethoven dualisztikus szellemét a 131-es vonósnégyes különösen jól tükrözi. Ha azt kérded magadtól, mit jelent befelé fordulni, akkor a bensőségesség fantasztikus példáját élheted át. A zene sohasem marad egy meghatározott helyen vagy szférában. Mozgalmasságát és élénkségét semmiféle dallamkötés nem zavarja. Maga Beethoven mondta, hogy a 19. század 20-as éveinek végén komponált kvartettjei nem a kor közönségéhez, hanem a jövőbeli zenehallgatókhoz szólnak. S még ma is felmerül az a gondolat, hogy „Igen, ezek a művek valószínűleg a 20. században keletkeztek, annyira újak és modernek.” vagy az, hogy „még mindig nem vagyunk felkészülve rájuk?”

Beethoven többi művéhez hasonlóan a 131-es vonósnégyes is az emberiség örökségéhez tartozik. Az ember nyugtalanul él a globalizáció, kapzsiság, sorserők és erkölcsi kérdések többdimenziós világtársadalmában. A 131-es vonósnégyes megmutatja a valóságot, vezet és vigasztal minket. Az ember csak később, a 135-ös vonósnégyessel lép be végül a világosságba.

 

Meghallgatásra ajánlott: Leonard Bernstein, Bécsi Filharmonikusok, op. 131 vonósnégyes vonós zenekarra (DG)

 

Zongoraszonáta op. 111

Nem ez az utolsó zongoradarabja Beethovennek. Mégis úgy tűnik, mintha a hallgatót a legtisztább szférákba emelné!

Megint csak Fidelio kiáltását halljuk: „Istenem, milyen sötét van itt!”

S az első tétel ennek a világnak micsoda sötétségét ábrázolja, mintha minden magasságot és mélységet, minden szomorúságot, depressziót, extázist és káoszt, minden szörnyűséget meg akarna ragadni. Vannak benne ingatag és válságos elemek, de örömteli felismerések is: Létezik egy másik világ! Aztán megint érezni a felgyorsult szívverést, szívritmuszavart, magas vérnyomást és a halál közelségét.

Ízületi fájdalmak kínzó jelei mutatkoznak: amikor a szenvedés elviselhetetlen.

Ki akarok szabadulni innen!

Aztán jön a második, egyben utolsó tétele ennek a szonátának: a kis ária első akkordja szívszorító:

Ez az a hely, ahová el szeretnék jutni!

Az idő megállt!

Bensőségesség és végső tökéletesség!

Ez a fényes magasságba, a csillagos szférákba való felemelkedés – egy kozmikus, nirvánai, felsőbb világba való utazás a felhők közötti nyitott kapun át – ez a transzfiguráció.

Richard Strauss kérdi utolsó négy énekének egyikében: „Ez a halál?” - Nincs többé polaritás – csak a legvégső és legtisztább finomság.

Igor Sztravinszkij azt írja a 111-es szonáta zárótételéről: vannak hangok, melyek „mintha magából a mennyekből és a bolygók közül szólnának, mintha a mi saját középpontunk lenne, ami ügyel a mértékre és a helyre. Muzsikájának ereje meghaladja az időt. Így vannak helyzetek, melyek olyanok, mint egy idővákuum, gyakorlatilag mozdulatlanság, lassú menetek, aztán az elképzelhetetlen reménybelivé válik.

Richard Wagner így kiált fel: „Ez mennyei! Ez az én egész tanításom! Egy erőszakmentes személy akaratának, párbeszédének és viselkedésének fejlődésmenete: nincs halál, azért hogy élhessen!”

Ebben a kéttételes zongoraszonátában Ludwig van Beethoven öt évvel a halála előtt egy olyan fejlődési utat térképezett fel, ami a buddhizmus által „születés és halál kerekének” nevezett szférából egy tiszta, szellemi és mennyei lét felé vezet.

Az ismeretlen területen keresztül való felemelkedés látszólag „feneketlen mélységbe” vezet minket.

Az emberiség fölött fényesség sugárzik.

Íme, az elképzelhetetlen megváltás szellemi menedékének biztonsága.

Az öröm ódái!

Páratlan ábrázolás! A forma rettentő volta!

Elindulás, menekülés, határokon túli védelmi zónák, visszatekintés az alattunk kanyargó útra, béke, szabadság és szeretet!

Az egó elhagyása!

A kör bezárulása.

Reményteli búcsú az emberiség számára.

Záró akkord: a forma feloszlása.

 

 

Meghallgatásra ajánlott: Igor Levit (Sony)

 

Záró szavak

Számos szellemi és vallásos áramlat javasolja a „belső utazást”. Normál tudatunk, az én személyiség akaraterejével ural minket és fenn akarja tartani, meg akarja szilárdítani külső jelenlétét, amennyire csak lehet.

A szellemi munka, a szellemi keresés abból áll, hogy feltörjük mindennapi éntudatunk páncélját és áthatolunk rajta. Ezen a belső úton aztán átszellemülve felismerjük énünk és akaratunk erőit. A tudat újfajta dimenziói nyílhatnak meg számunkra.

Beethoven késői művei ennek a folyamatnak a prototípusai. Ez a törekvés nyilvánul meg sok helyen a zenéjében. Szerzeményeivel szellemi forrásból merít és a hallgatót a mélységes szakadékok, betegségek és halál áldatlan helyzeteiből vigaszhoz, megvilágosodáshoz, kiteljesedéshez és szellemiséghez vezeti. Beethoven művészi és kulturális forradalmai szinte megszámlálhatatlanok. Olyat sikerül tennie, ami korábban lehetetlen volt, egyetlen hangból komponálja meg egy egész zenedarab erejét anélkül, hogy ehhez egy dallamra lenne szüksége.

Johann Wolfgang von Goethe azt írta feleségének Beethovenről: „Sohasem láttam még olyan művészt, aki nála tömörebb, energikusabb és alaposabb lett volna. El tudom képzelni, hogy a világ úgy tekint rá, mint valami furcsa idegenre.”

Beethoven nagyon jól tudta, hogy mi a feladata ebben a világban. Azt írja:

„A zene az egyetlen, nem fizikai behatolás az ismeret magasabb világába. A zene az isteni iránti odaadás és annak a lehetősége, hogy elkülönítsük és észrevehetővé tegyük a szellemi megnyilvánulását az ember számára. A zene magasabb fokú megnyilvánulás, több, mint a világ bölcsessége és filozófiája. A zenének rendkívül bensőséges és elválaszthatatlan kapcsolata van a teljes harmóniával, az egységgel.”

Az író, Franz Grillparzer, gyászbeszédében azt mondta Beethovenről: „Haláláig szerető szívvel viseltetett minden élőlény iránt – atyaian viszonyult a családjához és a világhoz. Ilyen volt, így halt meg és így fog élni örökké. Nem vesztettük el őt. Megnyertük őt. Egyetlen halandó sem léphet be a halhatatlanság termébe… Beethoven minden idők nagyjai között foglal helyet és örökre érinthetetlen.”

 

 

Irodalom:

Huch, Felix: Beethovens Vollendung, 1931 (Langewiesche-Brand)

Kaiser, Joachim: Beethovens 32 Klaviersonaten, 1975 (Fischer)

Konzertführer Ludwig van Beethoven, 1988 (Schott)

Lockwood, Lewis: Beethoven. Seine Musik. Sein Leben. 2009 (Bärenreiter)

Leitzmann, Albert: Beethovens Persönlichkeit, 1914 (Insel)

Said, Edward: Musik ohne Grenzen, 2010 (C. Bertelsmann)

Muthmann, Klaus Derick: Musik und Erleuchtung (Hieber)

Briefe Beethovens an Bettine von Arnim/ Brentano

Beethovens Konversationshefte

Rosen, Charles: Der klassische Stil, 1983 (Bärenreiter)

Grillparzer, Franz: Rede am Grab Beethovens

back to home pdf share