Hoogvliegers

Magasan szállni Első rész

back to home pdf share

Már évek óta nem találom kielégítőnek az életemet, noha alapjában véve megvan mindenem, amire az ember csak vágyhat, ezért elhatároztam, hogy feljebb lépek egy magasabb szintre. Kell, hogy legyen valami jobb, valami emelkedettebb szint, gondoltam és ebben a pillanatban megakadt a szemem egy hirdetésen. »Emelkedj önmagad fölé« ez állt benne, amit valami olyasmi követett, hogy a Magasan Szállók Társaságánál az embernek lehetősége van arra, hogy szárnyakat készítsen magának. Ahhoz, hogy a lehető legmagasabbra repülhessen, egy magasabb szinten még jobb szárnyakat készíthet, amivel még magasabbra juthat egészen fel a legmagasabb mennyekig! Az embernek csak teljesen oda kell adnia magát az ügynek és akkor minden segítséget megkap, amire csak szüksége lehet.

Ez éppen nekem való volt ezért haladéktalanul megkerestem a társaságot. Szívesen látnak a következő nap reggel, mondták. A telephelyük egyáltalán nem volt messze így korán érkeztem. A szívem nagyot dobbant örömében attól, amit ott láttam. Férfiak és nők testsúlytól függetlenül repkedtek körbe két pár, valamiféle könnyű lécekből készült szárnyakon, a lécek közé pedig finom géz volt kifeszítve. Nevetgéltek és egy csomó kis gyereket buzdítottak, akik megpróbáltak fölemelkedni a saját, kartonból készült, gyakorló szárnyaikkal. „Gyorsabban szaladj és ugyanakkor csapkodj a szárnyaiddal”, „Igen! Már majdnem repülsz!”, ilyesmiket kiabáltak lelkesen. A gyerekek ugráltak és körbe szaladgáltak, nem mindegyikük vette komolyan a dolgot, de az látszott, hogy nagyon élvezik.

Tőlem jobbra volt egy fedett műhely, ahol az emberek szorgalmasan dolgoztak, szárnyakat készítettek és javítottak. Felém intettek és melegen üdvözöltek, én pedig oda akartam menni hozzájuk, amikor megláttam egy kisfiút, olyan tíz év körülit, aki egy kicsit más volt, mint a többiek. Csendesen üldögélt egy félreeső kövön a kezében egy ággal. Nem volt különösebben figyelemre méltó, barna, tüskés hajú, sovány, átlagos arcú fiúcska volt. Ő volt az egyetlen, aki nem csinált semmit. Amikor elmentem mellette, egy fejbólintással köszönt nekem. Zöld szeme és vizsgálódó tekintete volt, de nem beszéltünk egymással és én továbbmentem.

A műhelyben nagyon szívélyesen fogadtak! Férfiak és nők dolgoztak egymás mellett. A legnehezebb munka a fa meghajlítása volt. Világossá vált a számomra, hogy nem csak egyszerű röpködés, hanem komoly munka folyik itt. Két lelkes férfi felügyeletével megismerkedtem a különböző fafajtákkal és a tulajdonságaikkal, a fa áztatásával és nagyon óvatos hajlításával, hogy el ne pattanjon. A szárnyak, úgy vettem észre, elég nehezek voltak és azon csodálkoztam, hogy vajon hogy tud az ember fölemelkedni velük.

Három hónapon keresztül minden napot a műhelyben töltöttem. Éjszaka sátrakban aludtunk, ahol igen sokat hallottam arról, hogy mi van „odafönt”. Már alig vártam, hogy meglássam. Azután eljött a nagy nap: az indulási helyen álltam, egy magas torony tetején és elkezdtem óvatosan csapkodni, hogy kipróbáljam az általam készített szárnyakat. Szerencsére egyben maradtak, így aztán egyre gyorsabban csapkodtam velük és háromig számoltam. Háromra határozottan elrugaszkodtam és sikerült néhány percig a levegőben maradnom. Ez olyan sok összpontosítást igényelt, hogy nem is tudtam körülnézni magam körül.

A barátaim megveregették a vállamat és biztattak, hogy csak így tovább. Néhány hétbe telt mire tényleg repülni tudtam egy darabig és nagyon sokat gyakoroltam, mivel az a vágyam, hogy feljebb jussak, nagyon erős volt. Sok repülő szülőt megzavartam a gyerekes szárnycsapásaimmal (ők repültek a legalacsonyabban), de elnézték nekem. Most már körül tudtam nézni és lefelé is a gyerekekre a mulatságos szárnyaikkal. Jobban szerettem azonban felfelé tekinteni, mert itt minden ismerős volt nekem.

Erősebben csapkodtam a szárnyaimmal és egy sor csodálatos kanyart tettem, majd feljebb szálltam és észrevettem, hogy ott nagyobb a csend. Ez azonban egy kis csalódást okozott. Ugyanis nem láttam semmi rendkívülit. Ahhoz magasabbra kellene szállnom, de ez meghaladta a jelenlegi képességeimet. Éjjel a sátorban megkérdeztem erről a többieket, de úgy tűnt, ők a maguk részéről meg vannak elégedve a jelenlegi szintemmel és nem értették, hogy miről beszélek. Másnap reggel a zöldszemű fiú hirtelen megszólított, amikor elmentem mellette: - Szeretnél magasabbra jutni? - kérdezte. - Akkor fel kell másznod arra a fennsíkra, amit meglátsz, amikor a lehető legmagasabban repülsz. Ott másfajta szárnyakat készítenek.

Ó? Honnan tudta, hogy mit akarok? Nem kérdeztem semmit, hanem rögtön fogtam a szárnyaimat és csak repültem és repültem reggeli nélkül a lehető legmagasabbra. Nagy erőfeszítést igényelt, de végül megláttam északon valamiféle fennsíkot és sikerült felmásznom rá. Nem láttam senkit, de volt ott egy kis műhely és a falon egy előírás, hogy hogyan készítsünk szárnyakat. Egy köteg bambusz állt az egyik sarokban, a padlón pedig finom géztekercsek sorakoztak. Volt ott egy ágy, egy szekrény és élelem is. Valamint egy felszállási hely. Tüstént munkához láttam és a fölfelé törekvésem eredményeként néhány napon belül elkészültem a szárnyaimmal. Most hogy egy kicsit hozzászoktam a helyhez, láttam embereket repülni arra és időnkét az egyikük le is szállt, kezet rázott velem és sok szerencsét kívánt. Szimpatikusak voltak.

Ezúttal kevesebb gondot okozott, hogy megtanuljam a szárnyakat kezelni, de először nem merészkedtem nagyon magasra. Beszélgettem a repülő társaimmal és vizsgáltam a környezetet. Láttam szép, hóval borított hegycsúcsokat és rendszerint a felhőkben repültem. Nagyszerű volt! Mégis, egy idő után elfáradtam, meguntam ezt a szintet is és még feljebb vágytam.

Egészen addig, amíg tényleg képes voltam magasan repülni és már könnyedén lebegtem alvás közben, felfedeztem egy fennsíkot. Kevésbé volt feltűnő, mint az előző és keskenyebbnek tűnt. Erre is sikerült felmásznom és itt is találtam egy kis műhelyt és kellékeket. Hozzáfogtam a vékony acélpántokhoz és a még finomabb gézhez. Az útmutatás rövid volt, de mégis sikerült a munkám és nagyon büszke voltam. A felszállóhely azonban magasan volt és hirtelen felmerült bennem annak a kockázata, hogy leesek. Azzal a gondolattal nyugtattam meg magam, hogy a szárnyak felfogják a zuhanásomat és hogy sohasem eshetek alacsonyabbra, mint ahonnan elindultam.

Maga a repülés nem volt nagyon nehéz, de a felfelé haladás igen. Nehezemre esett a lélegzetvétel és úgy döntöttem, hogy a legalacsonyabb szinten maradok. Időről időre visszaszálltam az indulási helyre és megpihentem. Aztán lassan megszoktam a helyet, és már körül tudtam nézni, valamint lefelé is, ahol láttam a bambusz-szárnyúakat, amikor a felhők éppen nem takarták el őket előlem. Sok-sok gyakorlás és küzdelem után végül magasabbra merészkedtem. Ezen a szinten megtanultam türelmesnek lenni és ez végül megtérült, mivel megláttam egy hatalmas fennsíkot a távolban, noha még nem voltam képes elérni oda.

back to home pdf share