A művészet a szépség és a szörnyeteg között zajló örökös románc. Bárki, aki felteszi a kérdést, hogy mi az igazság, elkerülhetetlenül a kultúránál fog kikötni. A kultúra az igazságért folyó harcot tükrözi a művészetben, a tudományban és a vallásban. Az a kulturális tükör, melyben az igazság tükröződik, változik. Néha tiszta és egyértelmű, minden szépség torzulás nélkül jelenik meg benne, néha viszont töredékes, mint egy torzító tükör, felszínes, ijesztő, unalmas és nélkülözi a mély értelmet.
Az igaz, a jó és a szép
Platón volt az első filozófus, aki létrehozta az állam utópiáját. Egy olyan ideális államot keresett, ami lehetővé tenné az emberek számára, hogy legbelső szellemi és utópisztikus képességeiket fejlesszék. A test, az elme és a lélek fejlődésének optimális feltételei láthatóvá tennék az emberben lévő igazságot, jóságot és szépséget. Utópisztikus szövegeiben Platón leírja egy egészséges emberi fejlődés ideális feltételeit.
A jó, az igaz és a szép a mai kor kulturális fejlődésének gyökeres alapértékei, ugyanakkor Platón szerint ezek legmélyebb értelmüket illetően elképzelések. Jegyzeteiben sok helyen foglalkozik azzal a problémával, hogy az ember nem képes közvetlenül megragadni ezeket az elképzeléseket. Ezek továbbra is csak ideálok maradnak.
A kultúrát e három platóni idea kifejeződésének is tekinthetjük. Az igazság a tudományra fókuszál, a jóság gyökerei, az „Egyedül Jó” értelmében, a filozófiában és az etikában találhatók, a szépség pedig szorosan a „Művészethez” kapcsolódik. Paracelsus, munkássága során, többször is rámutatott arra, hogy ebben a világban semmi sem létezik egyoldalúan. Minden hatással van egymásra. Így a művészetben a legnagyobb részt valóban a „Szépség” foglalja el, de az „Igazság” és a „Jóság” is szerepet játszik benne.
Platón utópisztikus állama lehetővé kívánta tenni az ember számára, hogy az élete során saját lényének mélyén közvetlenül érzékelje és megvalósítsa ezeket az ideákat. Platón a filozófiáról, ami ily módon egy teljesen újfajta érzékeléshez vezet ezen a ponton, így ír: „A lélek egyfajta éjszakai napról valódi napra való megfordítását, azaz a létezéshez való felemelkedését nevezzük valódi filozófiának.” Ezzel a mondattal végül a még napjainkban is ismert barlanghasonlathoz vezet el minket. Ez a filozófia, különféle tálalásban, minden kulturális terület részét képezi.
Platón és a Szépség
A „szépművészet” különleges szerepet játszik Platón államában. A „szépség” lélekformáló hatással bír. Platónnak az volt az elképzelése, hogy „minden művészi dolognak a szépség szeretetéhez kell vezetnie.” A szépművészetnek másfajta hatása van a lélek formálására és fejlődésére. Utópiában a zene volt a legerősebb eszköz, mivel közvetlen hatást gyakorol a lélekre. A zenében a lélek azt tapasztalja, hogy a mennyei és a földi világok határok nélkül összeszövődnek egymással. A vizuális művészetet és az irodalmat itt még változatosabb módon határozzák meg. A reneszánsz idején a művész, Leonardo da Vinci azt írta naplójába: „A festészet isteni természete a festő szellemét az isteni szellem képévé alakítja át.” Ha a mű ebben a szellemben készül, mindig kifejlődik benne egy olyan hatás, ami meghaladja az érzékeket.
A „szépség” szemlélete azonban már a görög filozófia idején is egy bizonyos polarizáción ment át. Míg Platón és a filozófus Plotinusz (aki 600 évvel később élt, mint Platón) számára a „Szépség” az örök szellem, az „Egy” érzékelhető megnyilvánulását jelentette, addig a pitagoreusok számára az érzékszervek által felfogható dolgok harmonikus mértékeként jelent meg. Leonardo da Vinci, művészetének fejlődése során, mindkét szemlélet harmonikus összjátékát kereste.
A szépséget tehát, ahogy Platón értelmezte, sohasem lehet közvetlenül érzékelni sem ésszel felfogni. A szépség egy ideál, egyfajta sugárzás, amit a lélek érzékel. Ezt pedig nem lehet többé egyedül a művészetnek tulajdonítani. Ez a lélek közvetlen felismerőképességére vonatkozik. A természettudós a szépséget a matematika vagy geometria alapvető összefüggéseiben látja. A művész a színekben, a fényben, a nyelvben és a zenében.
Ha a lélek fel akarja fogni az Abszolút ragyogását, akkor először magáévá kell tennie az Abszolút lényegét. Csak az foghatja föl a szellemet, aki maga is hozzá hasonló. A lélek egy teljesen ép tükör, melyben az ideák világa torzítás nélkül megmutatkozik. Ha most azt kérdezzük, hogy mi jellemzi azt az embert, aki ilyen lélekkel rendelkezik, akkor egy mondatban válaszolhatunk: Az egyszerűség az igazság pecsétje. Egyszerűségre kell törekedni, amit el is kell érni.
Elvont művészet
Ha közelebbről megnézzük az elmúlt másfél század kulturális fejlődését, olyan időszaknak nevezhetjük, melyben az absztrakció, az elvont uralkodik a tudományban és a művészetben egyaránt. A biológia felismerte az aminosavat minden élet építőköveként. A fizika pedig megtalálta a legkisebb szubatomi részecskéket, melyek korlátlan szerkezeti felépítésük alapján hullámként és részecskeként is megjelenhetnek. A művészetben a formák színfoltokká oldódhatnak föl, mint az impresszionizmusban, vagy geometriai szerkezeteket ölthetnek, mint a kubizmusban. Még Platón számára sem volt ismeretlen az „egyszerűség” elvont módon való keresése. A geometriai testeket, melyeket ma platóni testekként ismerünk, a kozmosz alapvető építőkockáiként határozta meg. Úgy tűnik, ez is azt bizonyítja, hogy az igazság pecsétje az egyszerűség.
A technológia terén jelenleg azt tapasztaljuk, hogy az emberek egyre inkább digitalizálják az életüket olyan technika használatával, ami az elvont matematika magas szintjeiről származik. Nagyon kevés felhasználó képes megérteni ennek a technológiának az alapjait ezért csak a használatára korlátozódik. Ebben az értelemben a lélek egy sötét tükröt használ, melyben nem mindent ért meg, amit lát, de amit növekvő mértékben igyekszik megtanulni használni az életében.
Itt most fel kell tennünk a kérdést magunknak, hogy az, amit a lélek lát, egy torz tükörben megjelenő „szépség”-e, vagy a „csúfság” mutatkozik meg valami függetlenül létező, valódi dologként. Ennek részletezése meghaladná ennek a cikknek a kereteit. De talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a „csúfság” a növekvő elvontság vagy egyszerűsítés által lassan feloldódik az időben és a „szépség” változataként jelenik meg. Végül is a Szépség az a ház, melyben minden kifejlődhet: az Igaz éppúgy, mint a Jó. Platón szerint a jóság teszi az igazságot láthatóvá.
(folytatjuk)
