EYE

Nézzétek a liliomokat: nem fáradoznak és nem fonnak

back to home pdf share

Ez a Lukács evangéliumából vett jól ismert idézet (12: 22-34) a teljes odaadás tudatállapotába vezet bennünket, ellentétben azokkal, akik az énre helyezik a hangsúlyt. Az élet törvényeit figyelmen kívül hagyva állandóan a túlélésért harcolnak anélkül, hogy valaha is megértenék, mind egy nagy Egész részei vagyunk, elmerülünk abban. Ahogy folytatjuk a Lukács evangélium idézetét, a túlélés illúziója végképp eltűnik: „Ki tudná közületek aggodalmaskodásával akár csak egy órával is meghosszabbítani az életét?” 

Ha a Föld élőlényeinek fejlődését a tudomány mai állása szerint vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a növények születése megelőzte az állatokét. Az ezoterikus tudomány is egyetért ezzel a feltételezéssel. A növényvilág éteri tudatállapotból jött létre. Táplálékát a Naptól kapta, és sohasem szenvedett hiányt. A Naprendszer csillagatyja minden nap szabadon árasztja fényét, melegét és éltető energiáját minden élőlényre. A növények általa nőnek és fejlődnek, és nem aggódnak afelől, mit fognak enni és mibe öltözködnek majd. Az ő világukban nem létezik én-tudat. A növények egyedei a gyökereiken keresztül kapcsolódnak egymáshoz, ezen keresztül kommunikálnak, miközben egységet képeznek egymással. Nem ismerik az aggodalmat.

A Nap feltétlen szeretetet áraszt minden teremtményre anélkül, hogy bármit vagy bárkit is kizárna abból. A növénybirodalom összegyűjti ezt a szeretetet, és feltétel nélkül visszaadja azt élelem és szépség formájában, minden teremtmény számára.

Az evolúciós fejlődési folyamat egy későbbi szakaszában, a holdkorszakban az élőlények tudata elkezdett egyénivé válni. Kezdtek elkülönülni a környezetüktől, azaz önmaguk felé fordultak. Erre az én-tudat kialakulása érdekében volt szükség.

A túlélésért folytatott küzdelem párhuzamosan fejlődött az egyén tudatra ébredésével, és ennek során kialakult az elmúlástól való félelem.

Ez a küzdelem eleinte csak különböző fajok egyedei között zajlott. „Ha elpusztulok is, a fajom tovább él, de a te fajod látja kárát, ami más, mint az enyém.” Eljött azonban az idő, amikor a harc már ugyanannak a fajnak az egyedei közt dúlt. „El kell pusztulnod, hogy én élhessek.”

Kissé eltúloztuk ugyan ezt a magyarázatot, de azért, hogy könnyebben meg lehessen érteni az üzenetét. Így érkeztünk el a jelenlegi Földkorszakba, ahol a legnagyobb az anyag koncentráltsága: sűrű és megkristályosodott. Az emberi személyiség ilyen körülmények között fejlődik, egyre erősebb öntudattal. S közben egyre fokozódik a feledékenysége, mert annak a ténynek az elfeledése terheli, hogy mi, emberek valójában mind testvérek vagyunk, ugyanannak a Napnak, a világegyetem atyjának a gyermekei.

Vajon mi történne, ha olyan éteri tudatunk lenne, mint a növényeknek, de csak miután végigjártuk az öntudatosodás útját, vagyis amikor már tudjuk, kik vagyunk?  Amikor feltétlen szeretettel tudnánk figyelni minden teremtmény fejlődését, a világegyetem fiainak és leányainak fejlődését is, hiszen a gyökereink miatt egyek vagyunk?

Abszolút odaadás, a minden és mindenki iránt való feltétlen szeretet csak olyan tudatállapotban jöhet létre, ahol nincs helye semmiféle ítélkezésnek, ahol többé nem az „én és a többiek” uralkodik, mert tudjuk, hogy „mindannyian bennem vannak”, „mindennel és mindenkivel együtt” létezem. 

A túlélésért folytatott küzdelem abszurddá válik, mert már a természet ellen is irányul. Ekkor a világ és az emberiség megszabadulása csak az isteniség részeként történhet meg.

„Keressétek Isten országát, és ezek mind megadatnak néktek. Gyűjtsetek magatoknak kifogyhatatlan kincseket a mennyben, ahol sem a tolvaj nem fér hozzá, sem a moly meg nem eszi.  Mert ahol a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

 

back to home pdf share