Love-Locks

Szeretet és egyebek

back to home pdf share

Szeretet, a legemelkedettebb szó, amit a világ az emberi szív érzéseinek megnevezésére, a legbanálisabbaktól kezdve a legtisztábbakig valaha is alkotott, ugyanakkor kapcsolataink meghatározására is széleskörben használjuk, mint szerelem.

A „kapcsolat” legalább két félre vonatkozik. A közöttük lévő kapcsolatnak lehetnek olyan aspektusai, mint a szimpátia, vonzalom, szépség, kötődés, előnyök, ezek viszont olyan fogalmak, melyeknek van ellentétes párjuk. Ezeknek a lényegét nyersen fogalmazva többnyire „gyűlöletnek” nevezik, ami aligha tűr el enyhébb megfogalmazást.

Amit belső szeretetként tapasztalunk, annak valami olyasminek kell lennie, aminek nincsen ellentéte, de erre egyetlen földi szótárban sincs megfelelő fogalom. Ezt a hiányosságot azzal próbáljuk pótolni, hogy ezt a „Szeretetet” nagybetűvel írjuk. Az Egység kifejezés közelebb áll ehhez, noha ez is egy olyan fogalom, amit ismerünk és tapasztalhatunk ugyan, de aligha tudjuk igazán elképzelni. Ez azért van, mert úgy látjuk, hogy van egy megfigyelő és egy megfigyelt tárgy, tehát két dologról van szó. Az egységben lenni és egyetérteni között hatalmas szakadék tátong. Az egyetértés számunkra általában azt jelenti, hogy elegünk van a civakodásból és hogy azért adunk és kapunk, hogy elkerüljük például a túl nagy presztízsveszteséget. Az egységben – a szó maga kifejezi – csak egy maradt, nincs senki akinek adjunk, vagy akitől kapjunk.

S pontosan itt szorít a cipő. Az Ego szempontjából (nagybetűvel, amit más néven Korlátlan Akaratnak is neveznek) felépítettük a saját énünket és körülötte a saját világunkat. Az ego azonban sokszor olyan nagyra nő, hogy rajta kívül az egész világon senkinek és semminek nincs helye. Ezért az ember folyton a háború és béke határán lavíroz. Mindegy, hogy az egyén vagy a csoport szempontjából nézzük-e a dolgot. Az ember élete gyakran csupán arról szól, hogy valaki, valamilyen formában szemben áll vele.

Pedig ezt a csodálatos képességekkel felruházott testet csak kölcsönben kaptuk, azért, hogy véghezvigyük utazásunkat ebben az életben. Akkor hát ennek a testnek el kell tűnnie? Természetesen nem, mivel csak ezzel a „járművel”, ahogy néha nevezik, játszhatjuk el azt a szerepet, amit ezen a földi színpadon kaptunk. Csakhogy a lovasnak a ló hátán kellene lennie, nem pedig fordítva.

Mulatságos kép, ugye? Talán inkább tragikomikus, de ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, noha ez nem egyszerű dolog, amikor a gyanúsított egyben a bíró és a vádló is.

Talán ez a test – ez a hihetetlen életforma, ami lélegezni, enni, változni, mozogni, érzékelni, beszélni és tevékenykedni képes, valamint fájdalmat, betegséget, örömet és még sok minden mást érez – még a segítségünkre is lehet. Nem is beszélve azokról a folyamatokról, melyekről nem tudunk, mint például a belső átalakulások, az oxigén és a nyirokkeringés, az emésztés, a gondolkodás, a vágyakozás, rejtélyes működések, melyeknél mindig fennáll az a veszély, hogy valami elromolhat, - és ez gyakran elő is fordul. Az ember önmagában véve egy nyüzsgő világegyetem, a fent és a lent látható és láthatatlan formában.

Ez az egész sokféleség azonban azt is feltárja nekünk, hogy mit jelenthet az „egység” fogalma. Mert például nem gerjedünk haragra, amikor a térdünk hátráltatja a mozgásunkat, nem kritizáljuk a májunkat, ha begyullad, vagy nem büntetjük meg a zápfogunkat, ha elrontja a hétvégénket. S azt a tényt, hogy a szívünk folyamatosan dobog, bármi történik is, teljesen normális dolognak tartjuk és egyáltalán nem is foglalkozunk vele. Mindez én vagyok és mindez bennem van úgy, ahogy itt vagyok: a vádló és a vádlott, a csodáló éppúgy, ahogy az ünnepelt. Minden nézet ugyanazon a széken ül. Nincs semmiféle kapcsolat köztem és a között, ami velem történik, mert mindez „Én” vagyok.

Akárminek nevezzük is ezt a szervezetet, teremtménynek, kozmosznak vagy természetnek, mindenre, ami benne végbemegy, csak egyetlen dolog vonatkozik, de az fokozott? értelemben. A gyulladást nevezhetjük háborúnak is, a törött csontot pedig természeti katasztrófának. Mindezek az események ugyanazon a lényen belül történnek, tehát nincs helye semmiféle „ellenség” fogalmának, mert az „egységnek” - ahogy maga a név is tükrözi – nincs ellenfele. A liliom kivirágzik és elhervad, a hajnali harmat elpárolog a reggeli szellőben, a hurrikán új lehetőségek ígéreteként elcsendesül a törmelék között. Az építkezés és bontás, a félreértések, zavarok, boldogság és csalódások haszontalan, nyüzsgő forgataga, a hullámok, amit mi életnek nevezünk, lényegében nem más, mint egy erő, ami az egész világegyetemet áthatja és ami nem ítélkezik a fölött, hogy mi történik a méhén belül. Minden, ami bennünk és velünk történik, a tudatunkat is érinti. A gyógyulás jelei láttán boldogok vagyunk és megkönnyebbülünk, egy feladat vagy egy erőfeszítés kudarca ellenben aggodalomra késztet minket. Ebben nincs semmiféle harag, megvetés vagy kivetnivaló, mivel mindez… Én vagyok, az Őserő tükröződése, amit mi könnyelműen „életnek” nevezünk, a nagy ismeretlen – és felfedezetlen – ami lehetőségként a lényünkben gyökerezik, végigkísér minket az életünkön – és várakozik.

Mintha mondjuk egy elfeledett birodalom bejárata lenne, amit valaha felcseréltünk a földi életben való kalandozásért. Ennek a lehetőségnek nincs neve, mert a név megkülönböztetné minden mástól. Viszont semmi más nem létezik, mert ez a Mindenség. Ez az, ahogy az elvont „élet” a konkrét, élő formákban kifejeződik. S noha a tudatunk még nem képes igazán megragadni ezt, lehetőségként mégis folyamatosan szembesülünk vele. Akár egyéni akaratként, akár a Mindenség korlátlan akarataként. Akár a megkülönböztetés nélküli egység békéjében való elmerülésként, akár a kritikával, vetélkedéssel, félelemmel és kétségekkel teli én-te kapcsolatként, valamint a belőle származó túlzásokként a körülöttünk lévő világban. A viszály elhintése a világban, úgy tűnik a földi erők trükkje arra, hogy a figyelmünket a felszínen tartsa. Ez azonban csak egy illúzió: ezek a dolgok szerepelnek a Mindenség akaratában is, mint utak és lehetőségek arra, hogy belátáshoz vezessenek, hogy életre keltsék a megdermedt szikrát a szívünkben, hogy újra megtalálja a helyét a nagy Áramlatban.

No de hol van a „szeretet” ebben az okoskodásban?

A fentieket így összegezhetnénk: én és te – én veled – én vagyok te. Az egyes emberek tettei és gondolatai gyakran azoknak az erővonalaknak a hatványai, amelyek a társadalomban keringenek. Azok, akik azt mondják „én”, ugyanakkor azt is mondják, hogy „mi”. A vádlott mellett és mögött ott áll az a társadalom, amelyik formálta őt. Ha ezen valóban elgondolkodunk, akkor együttérzéshez juthatunk, együtt ügyelve és döntve arról, hogy mit tegyünk itt és most, figyelmen kívül hagyva az én ítélkezését és értékelését a véleményeivel és érdekeivel. Akkor ez az, amit szeretetnek, az Egységhez vezető útnak lehet nevezni, melyet maga a Szeretet tár fel és mutat meg a számunkra. Ez az az út, ami az ellenfelet Embertárssá alakíthatja át.

 

Ez az írás eredetileg a Pentagram 2019-es évfolyam 3. számában jelent meg.

back to home pdf share