Bird

Visszatérés a valódi önvalóhoz

back to home pdf share

Az „én” különféle kifejezései gyakran előfordulnak szokásos nyelvhasználatunkban. Például öntudatról, önérzetről és önbizalomról szoktunk beszélni. Mégsem teljesen világos, hogy mit értsünk pl. önvaló alatt és miben különbözik az önvaló az éntől.

Az önvalót gyakran az én szinonimájának tekintik, így az öntudatot az éntudattal azonosítják. Az az elképzelés is felmerült már, hogy az önvaló nagyobb kiterjedésű, mint az én, ami azt jelentené, hogy az én az önvaló része.

 

Az ösztönös én (id), az én (egó) és a felettes én (szuper egó)

 

Heinz Kohut pszichológus és Donald Winnicott pszichoanalitikus valóban úgy gondolja, hogy az önvaló az én hatáskörén túl terjed. A csecsemőnek illetve a kisgyermeknek a közvetlen gondviselőjével és később a társadalmi környezetével való kapcsolata és az ezáltal szerzett tapasztalatok vezetnek az önmagáról kialakított képéhez, illetve az önmagáról alkotott elképzeléséhez, a két tudós állítása szerint. A gyermek szüleivel való szerető és együttérző kapcsolata Kohut szerint egy egészséges nárcizmus kifejlődéséhez vezet a gyerekben, ami önmaga egészséges szeretetével és önbecsülésével egyenlő, míg Winnicott azt állítja, hogy ezáltal egy „valódi önvaló” fejlődik ki valamiféle „hamis önvaló” helyett.

Az önvaló mindkettőjük számára, Freud strukturális modellje szerint, az ösztönös ént, azaz id-et, az ént, azaz egót és a felettes ént, s ezáltal az ember teljes tudatalattiját foglalja magába. Ezzel szemben az egó, az én az, amelyik tudatosan érzékeli az érzelmeket, vágyakat, gondolatokat és kívánságokat éppúgy, ahogy a külső valóságot. Kohut elég homályosan beszél az önvalóról, amikor azt mondja „az önvalót… ahogy az egész valóságot… lényegében nem lehet meghatározni.”[1]

 

Az ember behatol az időtlenségbe

A pszichoanalitikus C.G. Jung hasonlóképpen az önvalót az ember lelkének nevezi, noha szellemi nézetekkel és személyen kívüli tapasztalatokkal kapcsolja össze. Számára az önvaló nemcsak az éntudattal és tudatalattival rendelkező személyes pszichét öleli föl, hanem a kollektív tudatalattit és a magasabb tudatot is.

„Az önvalónak, mint kiterjedtebb emberformának az időtlenségbe való behatolása megfelel az eredeti emberről való elképzelésnek, aki tökéletes gömb alakú és biszexuális, annak a ténynek az alapján, hogy a tudat és a tudatalatti között kölcsönös integrációt alkot.[2] Úgy is lehetne nevezni, hogy „a bennünk lévő Isten”. … Az ember egész lelki életének a kezdete, úgy tűnik, kiismerhetetlen módon ezen a ponton jelenik meg és minden magasabb és végső cél, úgy tűnik, ide vezet.” [3]

Jung szerint az élet célja az egyéniesedési folyamat, ami azt jelenti, hogy az ember tudatot fejleszt a saját önvalója számára, illetve azáltal válik a saját önvalójává, hogy az énjét felveszi az önvalóba.[4]

 

Az isteni nézet

 

A szellemi irodalom is megemlíti az önvalót és egy magasabb, illetve valódi önvalóról beszél, ez az önvaló azonban nem annyira áll kapcsolatban az ember pszichikai lényével, mint ahogy azt a legtöbb pszichoanalitikus gondolja. Junghoz hasonlóan ezt az önvalót úgy kell tekintenünk, mint az eredeti, isteni ember megnyilvánulását, akik valaha voltunk, és akivé ismét válnunk kell.

Jan van Rijckenborgh az eredeti, isteni embert mikrokozmosznak nevezi, aki hétszeres személyiséggel rendelkezik, ami az anyagi testből, az élettestből, a vágytestből és a mentális testből, valamint a gondolkodás, érzés és tudat magasabb formáiból áll. Az első négy test képezi a mi halandó személyiségünket. A további három forma csak képességként létezik, a személyiség azonban még nem képes tudatosan érzékelni azokat vagy kifejezni magát általuk. Ezek képezik az ember valódi önvalóját, azaz a szellemi lelkét, amelynek le kell ereszkednie az első négy testbe és egyesülnie kell velük. Ezt a három magasabb rendű testet H.P. Blavatsky felső hármasnak nevezi: Manas – Buddhi – Atma. Blavatsky szerint ez a három felsőtest képezi a magasabb önvalót, azaz az ember lelkét. A Csend hangjában azt írja: „Mielőtt átmehetnél az első kapun, egyesítened kell a kettőt az Egyben, fel kell áldoznod a személyiséget a személytelen ÖNVALÓNAK.”[5]

 

A valódi önvaló megvalósítása

 

A megújulás pecsétje című könyvében Catharose de Petri is azt írja, hogy a négy alacsonyabb test feláldozza magát a három magasabb test számára az önátadás által. Továbbá azt írja: „A három magasabb test fölébred majd, a négy alacsonyabb pedig egy átváltozási és átalakulási folyamaton megy keresztül, aminek nyomán belemerül a valódi emberbe és a három magasabb testtel együtt az eredeti, isteni embert eleveníti meg.”[6]

A személyes és a személytelen önvaló egyesülése lehetséges a három felsőbb tudati test, valamint az ember feje és szíve között fennálló kapcsolat következtében. Ezen a két ponton keresztül a szellem-lélek képes kiárasztani magasabb rezgésű éteri erejét a személyiség-ember alacsonyabb testeibe. Az ember minél inkább visszavonul a világ érzelmi körhintájából, annál jobban érzékelni tudja majd ezt az erőt a szívében és képes lesz reagálni rá.

Ez a lelki erő először arra indítja az embert, hogy megtisztítsa az asztrális és a mentális testét, amíg aztán a lelki erő a lélekszületés által otthonra nem talál a szívében. A fejbe leereszkedő szellemi erő segítségével az ember képes lesz dolgozni a szellem-lélek tudatos megvalósításán és egyre inkább neki adja át az irányítást.

A folyamat során Jan van Rijckenborgh különbséget tesz a magasabb önvaló és a monád között is. A magasabb önvalót úgy határozza meg, mint a mikrokozmosz külső burkát, ami az ember összes földi inkarnációjának a tapasztalatát magába foglalja. Ez az a karma, ami tudatossá vált és fenntartotta magát az inkarnációk során, s ily módon egy „magasabb” önvalóvá vált. Az összes elmúlt élet tapasztalatát egy hatalmas tapasztalati kincsnek lehet tekinteni, de ezen is, csakúgy mint az „alacsonyabb” személyiségen felül kell emelkedni a szellem-lélek segítségével. „Akkor a régi magasabb önvaló eltűnik, és az eredeti ember régen kioltott fényei fognak felragyogni egy új nap hajnalaként.”[7] Így az ember, mint mikrokozmosz, a szellem-lelket valódi önvalójaként üdvözölheti.

 

 

[1] Heinz Kohut: Narcizmus, Frankfurt a. M., 1976, 299. oldal

[2] Carl Gustav Jung: C.G. Jung Munkássága, 3. kötet, Olten, 1984, 250. oldal

[3] ugyanott, 121. oldal

[4] ugyanott, 123. oldal

[5] Helena Petrovna Blavatsky: A csend hangja (a német kiadás 75. oldala)

[6] Catharose de Petri: A megújulás pecsétje, 26. oldal *

[7] Jan van Rijckenborgh: Az eljövendő új ember, 151. oldal *

 

back to home pdf share