Alfred Bast_ Kraft und Gestalt

Férfi és nő - átalakulni az odaadás által

back to home pdf share

Életem során számos esetben tapasztaltam nagy kétségbeesést. Ezek többnyire a partnerkapcsolathoz és a házassághoz fűződő krízisek voltak, könyörtelenül fölfedve két ember egymással való találkozásának elhamarkodottságát, akik egyrészt kölcsönösen vonzódnak egymáshoz, másrészt viszont annyira különböznek gondolkodásilag és viselkedésileg egyaránt, hogy a feszültség, súrlódás, konfliktus és „két-ség” elkerülhetetlen.

Sok éven keresztül szenvedtem, a fájdalom belülről mardosott. Szemrehányásokat tettem a partneremnek, és esetenként önmagamnak is. Számos könyvet elolvastam, beszéltem a közeli barátaimmal és még terápiás kezelésre is jártam. Ám mindennek a gyökere az az alapvető vágyam volt, hogy megértsem:

Ténylegesen mi a mélyebb értelme a férfi és nő közötti kapcsolatnak?

Hamarosan rájöttem, hogy az összes segítséget nyújtó könyv és érzelmi támasz csak egy bizonyos határig jut el. Sikerült nekik egészen pontosan és néha humorosan ábrázolni a különböző „férfi” és „női” viselkedésformákat. Sok felismerést nyertem általuk és segítettek abban, hogy jobban megértsem a partnerem másságát. De nem mutattak rá arra a mélyebb értelemre, amit egy férfi és egy nő kapcsolata jelent.

C. G. Jung-ot olvasva, a következőket találtam:

Két személyiség találkozása olyan, mint két test összeolvasztása: ha kapcsolódni tudnak, akkor az mindkettőjüket megváltoztatja – C. C. Jung: Mysterium Coniunctionis

Jung azt sugallja, hogy a férfi és a nő átalakulhat a kölcsönös odaadásuk által. Egy teremtő folyamatra utal, amelynek eredménye valami egészen új lehet.

Manapság az „odaadás” általában kizárólag fizikai vonzalmat jelent. A modern párterapeuták, mint például Wolfgang Gädecke, határozottan rámutatnak egy olyan paradoxonra, amit sok pár alig vagy egyáltalán nem ismer fel: annak ellenére, hogy a partnerek erős szexuális vonzalmat, valamint teljességre és egyesülésre irányuló vágyat éreznek egymás iránt, az „érzéki vágy erejének” hajszolása gyakran az elkülönülés és elidegenedés fájdalmas érzéséhez vezet. A vágynak mindig van egy önző formája. Ezért, elég gyakran, nem a közösen vágyott odaadáshoz és egyesüléshez vezet, hanem mindkét partner még inkább visszahúzódik önmagába. A férfi és nő közötti „odaadás” elképzelését nem kellene csupán fizikai szempontra korlátozni, hanem annak magában kellene foglalnia az érzelmi és szellemi szempontokat is.

„A lélek tisztasága attól függ, hogy az ember mennyire tisztul meg a töredékes élettől és mennyire lép be abba az életbe, ami egységes.” – Eckhart Mester

Az ember jelenlegi formájában, hús-vér lényként az ellentéteknek ebben a világában egy bizonyos mértékig mindig ki van szolgáltatva a hasadtságnak, viszálynak és kétségbeesésnek. Ebben a fájdalmas folyamatban megtapasztaljuk létünk tökéletlenségét és hiányosságát érzelmileg éppúgy, mint fizikailag. Még a legszeretőbb és megértőbb partner sem tud kárpótolni bennünket ebben az alapvető hiányban. Lelkünket a természet ikererői (jó és rossz) uralják, és ez okozza a fájdalmat és a szenvedést – ugyanakkor azonban arra is sürget minket, hogy fejlesszük a megkülönböztető képességünket és az öntudatunkat. Amitől valójában szenvedünk, az a saját hasadtságunk. Egy bizonyos ponton viszont fölfedezhetjük, hogy az énünkön túl (ami az elkülönültséget és az elidegenedést okozza), létezik egy „nem-én”, ami az egységnek szenteli magát és arra vár, hogy felélesszük. Ez a nem-én – minden nőben és férfiban – arra vágyik, hogy megszabaduljon az én fogságából. A férfinak és a nőnek nagy feladata van, amit egymással szemben be kell teljesíteniük. Segíthetnek egymásnak abban, hogy a legbensőbb nem-énnek szenteljék magukat, amelyiknek mindkettejükben fejlődnie kell. A „földi” szerelem mindig korlátozott. Előfutára, úgymond „gyakorlótere” a nem-én iránti szeretetnek és odaadásnak.

Ez tisztázza a férfi és nő közötti együttműködés szellemi dimenzióját. Minden férfiban és nőben van egy isteni szikra, amit a teremtés hajnalán a két egymást kiegészítő „pólus” a nőnemű és a hímnemű együttműködése gyújtott meg. Ez a tüzes elem, ami minden emberben benne van, egy „szellemi gyermekké”, egy egészen új teremtménnyé akar fejlődni.

Erre gondol Nietzsche, amikor azt kérdezi:

Ember vagy, kinek jogában áll gyermekre vágyni?

A győztes vagy, az önmagát legyőző, érzékeid és erényeid ura és bírája?

Vagy vágyad csak az állat és a szükség vágyakozása? […]

Azt akarom, hogy győzelmed és szabadságod vágyjon egy gyermek után […]

Önmagad felülmúlva építs. Először azonban magadat építsd fel, hogy megfelelj nekem, testben és lélekben egyaránt.

Ne csak előre sokasodj, hanem fölfelé is!

Ebben segítsen a házasság kertje!

Egy magasztosabb testet alkoss, egy ősmozgást, egy kereket, ami önmagától forog – egy teremtőt teremts.

Házasság: így hívom én a kettőnek akaratát, mely megteremti az egyet, ami több a teremtőinél. A kölcsönös tiszteletet nevezem házasságnak, mely az ilyen akarat akaróit illeti.

Ez legyen a te házasságod igazsága és értelme. Ellenben az, amit a sokaság ért házasság alatt – ó, minek is nevezzem azt?

- Nietzsche, Ím ígyen szóla Zarathustra

Az eredeti ember szellemi felépítésénél fogva egy teremtő, és ezáltal az isteni atya-anya lény (Ízisz-Ozirisz) képmása. A nagy gnosztikus tanítók írásai felvázolják a teremtés elvét a kezdetektől fogva: egy isteni atya-anya lényből egy „önmagában kétnemű ember” születik, akinek a hímnemű neve „tökéletes elme”, a nőnemű neve pedig „mindentudó és életadó Szófia (azaz bölcsesség)”. Minden további teremtés ettől a halhatatlan, eredeti embertől származik a hímnemű és a nőnemű pólus harmonikus együttműködése által. A teremtés eme alapelve lett megsértve a régmúltban, amikor megjelent egy eon, amelyik olyan elképzeléseket alkotott, ami a két pólusnak csak az egyikét vette számításba. Ezáltal zavar keletkezett a férfi és a nő között – és ily módon a teremtés (beleértve az emberiséget is) meghasonlott. (Lásd Slavenburg, J.: Egy kulcs a Gnózishoz, Haarlem/Birnbach 2003)

Ha megértjük ezt a nagy összefüggést, csak akkor kezdjük el felmérni a férfi-nő kapcsolat drámájának tényleges mértékét. Mi emberek – mint férfi és nő – nem vagyunk teljes, befejezett lények, mindig hiányosak vagyunk. De nincs minden elveszve. A „két-ségünk” tudata arra sarkallja a bennünk lakozó isteni elvet, hogy egy új lélekké növekedjen, amelyik összeolvasztja a férfit és a nőt, a fejet és a szívet. Kölcsönös odaadásban, férfi és nő együttműködhet az átalakulás és a megszabadulás érdekében. Képesek megszabadítani az eredeti embert önmagukban, a „tökéletes elme” és a „mindentudó, életadó Szófia” egységét.

Ó egyesülés,

gyermeki egység,

a gyermeké, aki az öregekben még él.

 

Tökéletes, élet előtti élet,

ami életre keltett minket.

 

Ó, legyünk azzá, mik régen voltunk

és kifürkészhetetlenül vagyunk ma is,

nem férfi, nem is nő,

hanem egy.

 

- Erik van Roysbeek, Verses elgondolkodás

Tamás Evangéliumának 4. pontjáról

back to home pdf share