Lo sguardo

A tekintet, ami összhangot teremt

back to home pdf share

Pistoia városházának főtermében tanúja voltam a Dante Alighieri költeményét bemutató egyik legintenzívebb előadásnak. A szavakat nem csak hallani, hanem az előadó személyiségén keresztül szinte érezni lehetett. A szavak megteltek szenvedéllyel és zengővé váltak, mintha életre keltek volna.

Képzeljenek el egy olyan érzést, melynek során az ember pontosan azt érzi, amit a versek mondanak, hogy az ember átéli mindazt, ami a szereplőkkel történik a Színjátékban, de ugyanakkor pontosan úgy érzi, mintha vele történnének ezek a dolgok, behatolnak a bőre alá és a lénye legmélyéig megrendítik.

„A színház a megtapasztalás helye” jelenti ki tárgyilagosan Lucilla Giagnoni, aki csupán a hangján és a mozdulatain keresztül közvetlenül megérintette a közönséget.

Lucilla Giagnoni színésznő, még ha ez az elnevezés oly keveset mond is el róla. Több területen dolgozik fáradhatatlanul. Amellett, hogy rádiófelvételeket készít, kiharcolta, hogy jobb lehetőségeket teremtsen a Faraggiana Színháznak, egy olyan kulturális központnak, ami drámai, zenei és táncelőadások helye, és ahol egy mozi is működik.

Lucilla egyaránt beszél modern és régi nyelveket. Előadásai miatt tanulmányozta a héber és a szanszkrit nyelvet is.

Szellemi trilógiája (Szűz Mária, Ősrobbanás és Apokalipszis) nagyon magas színvonalú és mindmáig ezen a trilógián dolgozik.

Az az előadás, amit láttam, az egyik munkájából, a Szűz Máriából való részlet volt. Ez egy befelé tekintő és erőteljes előadás, ahol az Isteni Színjáték női szereplői kiemelkednek a versekből, hogy tükröt tartsanak nekünk.

Ez a Szellemi Trilógia egyik fő célja: szent iratok és színházi szövegek, novellák, anekdoták, tudományos vélemények és önéletrajzok felhasználásával a közönség elé tárni egy öntudatosodás felé vezető utat. Egy olyan utat, amire a színésznő minket is hív, hogy magával ragadó lelkesedéssel kövessük.

 

Látni, csodálni és szeretni

Vessünk egy pillantást Lucilla előadásának befejezés előtti pillanatára, amikor az Isteni Színjáték utolsó, paradicsomi jelenetéből idéz. Ez megint csak a „látásra” vonatkozik.

Dante 19 alkalommal lát, illetve láttat az olvasóval valamit. A „szemek” szó gyakran előfordul a szövegben és Lucilla is kihangsúlyozza, hogy a költő – az egyik legnagyobb költő, aki tudta hogyan kell a szavakat használni a története elmondásához – mennyire nem talál szavakat arra, hogy érzékeltesse velünk az isteni találkozást.

Miféle találkozásról van szó?

Még inkább, miféle látásról?

Idézzük fel: az Isteni Színjáték legutolsó női szereplője Szűz Mária. Lucilla szavaival élve, „az a szereplő, aki minden asszonyt megvált, az egész emberiséget megváltja. Egy szereplő, akinek sikerül, pontosan azért, mert asszony, megtalálni a lehetséges megoldást arra, hogy kibékítse az ellentéteket, hogy összhangot teremtsen minden egymással szemben álló fél között”.

A színésznő kézen fogva vezet minket, meg akarja mutatni nekünk, hogy Mária, ez a csöndes szereplő, valójában a szemein keresztül, a tekintetével beszél, igen, mivel ő a közvetítő, aki által láthatjuk Istent, akinek a közvetlen fénye olyan erős, hogy nem bírnánk elviselni. A tükröződések játékaként Dante képek sokaságát látja a Szűz jelenlétében, amíg meg nem pillantja a saját arcát, a saját isteni képét és el nem merül benne:

egészen elmerülve benne az én tekintetem volt

(33. ének, 132. vers)

 

A látás szerepe szinte átveszi a szó helyét, ami eltűnik a tekintetben, hogy átadja a helyét egy teljesen női tulajdonságnak: az üdvözletnek.

Míg az írásnak az a feladata, hogy láttassa a tárgyakat, embereket, eseményeket, hogy aztán mindazt, amit az író teremtett szétterítse az elbeszélés téridejébe, az áttekintő látás ehelyett, úgy tűnik, felöleli a könyv lapjait, a tollat, ami leírta a strófákat, az írót, a házat, a várost, ahol az említett könyv napvilágra jött.

Vizsgáljunk meg egy másik szöveget, melynek visszhangja visszacseng a Színjátékban: a Bibliát.

A Teremtés könyvében, közvetlenül az ég és föld teremtése után, azt olvassuk:

„És Isten azt mondta: »Legyen világosság!« És lőn világosság.

És Isten nézte a világosságot, és látta, hogy az jó.”

Isten ránézett arra, amit teremtett, „és látta, hogy az jó”. Ez egy visszatérő mondat a Teremtés könyvének további bekezdéseiben.

A teremtés fázisát egy rövid elgondolkodás követi, egy pillantás, ami szinte úgy karolja át a világegyetemet, mint egy ölelés. Valóban egyedülálló, hogy a teremtés első aktusa sötétségben történik, és hogy rögtön ezután megjelenik a fény, hogy láthassunk!

Csakúgy, mint egy anya: miután a méhének sötétségében hordta a gyermekét, miután a világra jött, megpihen a szeme rajta.

Azt is mondhatnánk, hogy a Lucilla által előadott Szűz Mária azért jön a világba, hogy a költő pillantását válassza ahhoz, hogy meglássa a saját arcát.

Mivel, ne feledjük, Dante, és ugyanúgy Lucilla utazásának is, egy kifejezett célja van: hogy megismerjük önmagunkat!

Pontosan ott, ahol az Isteni Színjáték befejeződik, ahol Lucilla búcsút mond nekünk a Színjáték utolsó szavaival, „A szeretet az, ami a Napot és az összes csillagot mozgatja”, igen, pontosan ott van az a pont, ahol a mi kalandunk, a mi utazásunk elkezdődik.

A cél, hogy megismerjük önmagunkat, hogy meglássuk a valódi, az isteni arcunkat, ez nem egy utazás vége, hanem valójában a kezdete. Egy kezdet, ami folyamatosan megújít, ahogy a mi világra és annak lakóira vetett pillantásunknak is meg kell újulnia.

Számtalan poklot teremtettek már az olyan szemek, amelyek belevetítették magukat a világba és ráerőltették magukat arra. Mindazonáltal ennek a sötétségnek egy újfajta látást kell teremtenie: a csalódás most eltűnhet a szemeinkből.

Talán tömérdek megoldás fog megjelenni előttünk, nem egy „jobb világ” kivetüléseként, hanem egy olyan lét valóságos és igaz alátámasztásaként, aminek nincs szüksége többé ellenségeskedésre.

Amikor a szemeink lecsukódnak a kihívó pillantások elcsépelt játékával szemben, ami az én megerősítésére törekszik, kijózanodhatunk és felébredhetünk egy olyan tevékenységből, ami a világot elnyeli ahelyett, hogy meggyógyítaná.

Az a tekintet, ami összhangot teremt, a legbelsőbb lényünk forrásaiból fakad és helyet ad nekik, hogy részt vegyenek a tevékenységünkben, a felfogásunkban.

back to home pdf share