Heaven

Star Trek: A Másik felé való közeledés vágya Első rész

back to home pdf share

„Az űr a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó, melynek feladata különös, új világok felfedezése, új életformák, új civilizációk felkutatása, és hogy eljusson oda, ahová még ember nem merészkedett.”

 

– a Star Trek: Az új nemzedék című sorozatának bevezető szavai.

 

„És láték új eget és új földet.” – János Jelenései 21.1

 

 

 

Első rész: A jelenség

 

A Star Trek sci-fi sorozat 2016 végén ünnepelte az 50. évfordulóját. Az alkotója, Gene Roddenberry eredetileg valamiféle „űrwestern”-nek tervezte, a Star Trek azonban messze meghaladva az idealista módon utópisztikus TV játékok és mozifilmek kollekcióját, az elmúlt évszázad egyik legnagyobb hatást keltő kulturális impulzusává vált. A nyers Kirk kapitány, a mindent elemző első tiszt, Spock és az indulatos, „szókimondó” McCoy doktor, valamint a többiek, akik velük és utánuk jöttek, a tömegkultúra ikonjaivá váltak – amit a rajongók generációi bizonyítanak szerte a világon, valamint a pólókon megjelenő olyan szlogenek, mint „Mindazt, amit az életről tudnom kell, a Star Trek-nek köszönhetem”.

 

Kezdetben nem számítottak valami nagy sikerre. A vetítés 1966-ban indult korlátozott költségvetéssel (ezt elég nyilvánvalóvá is tették a díszletek, smink és speciális effektek, amik aztán teljesen egyedivé váltak), a sorozat azonban gyorsan elért egy kicsi, ám hűséges nézőszámot. Amikor három szezon után befejezték az alacsony nézettség miatt, gyakori TV-beli ismétlései, privát vetítései és rajongóinak száma kulturális jelenséggé avatta. A rajongók kitartó hűsége végül megtérült: egy animációs folytatás után, amit 1972/73-ban mutattak be, 1979 és 1991 között 6 játékfilm készült, amit 4 további TV bemutató követett 1987-től 2005-ig, majd újabb 4 film 2002-ig. A 2009-es újraindítás eddig újabb 3 mozifilmet eredményezett, amelyek egy alternatív idősíkon játszódnak, újra mesélve az eredeti történetet fiatalabb szereplőkkel jelenítve meg a régi, nagyra becsült karaktereket. Végül a legújabb kiadás, ami Star Trek: Discovery néven fut, 2017 szeptemberében látott napvilágot.

Az eredeti sorozatot gyakran gúnyolták „giccses” jelenetei és kezdetleges sminkjei miatt, ami alig változtatta meg a színészeket ahhoz, hogy azok egzotikus földönkívülieknek tűnjenek. Ez a kritika azonban túlságosan eltelt önmagával ahhoz, hogy valóban célba találjon. A Star Trek szándéka sohasem az volt, hogy a lehető „legvalóságosabban” ábrázolja a jövő fejlett társadalmát, ami a látványt, kosztümöket, stb. illeti, csupán hátteret biztosít azoknak a gyakran meglepően mély filozófiai kérdéseknek, amivel a sorozat foglalkozik.

 

Miközben nagyrészt áltudományos keretjátékon alapul (a Csillagok háborújától eltérően, amelyik kimondottan meseszerű), a Star Trek főleg a nézők szívére, idealizmusára és empátiájára kíván hatni (ahogy a Csillagok háborúja is teszi szívmelengető módon, legalábbis ami az eredeti trilógiát illeti). Bíznak benne, hogy a nézők bevonódnak mindebbe saját érzelmeikkel, vágyaikkal és reményeikkel, a történetbeli hézagokat, az események fantasztikus láncolatát és a vicces sminkeket némi (néha nem is kevés) fenntartással kezelve. A cinikusok állításaival ellentétben a Star Trek folyamatos, öt évtizeden át tartó sikere nem a nézők naivitását bizonyítja, hanem az ember mély, egyetemes vágyát egy olyan életre, ami kiemelkedik a mindennapok jól ismert fogyatékosságaiból. Nem csupán légvárépítés, hanem inkább egy jobb valóság elképzelése.

 

A Star Trek, melyet a hidegháborús korszak tetőpontján kezdtek el vetíteni, eredetileg a jelennel szembeni aggodalom és a jövő iránti remény közötti feszültséget vázolja. Ez a névadó hajó felépítésében is megmutatkozik. A Bolygók Egyesült Föderációjának Csillagflottája rengeteg különböző méretű és típusú űrhajóból áll, de mindegyik ugyanazon a tervezésen alapul: a viszonylag kicsi „másodrendű hajótest” egy rövid „nyak” segítségével egy kerek „csészealj-szerű” részhez kapcsolódik Ez a kiemelkedő rész ad otthont az irányítóközpontnak (agy), a személyzeti helyiségeknek (lélek), a műszereknek (érzékelés) és a hadi felszerelésnek (akarat). Diszkoszra emlékeztető alakja „repülő csészealjhoz” teszi hasonlóvá, ami abban az időben (állítólag) gyakori látvány volt és a földönkívüli élet és a békés együttélés iránti remény kivetítésével magyarázható: egy földönkívüli „másik” iránt való reménnyel, aki meggyógyítja az ember saját tökéletlenségét.

 

A másodrendű hajótest nemcsak a csészealj-szerű rész hordozója, hanem ott található a gépterem és a fő hajtómű (a hasi agy), az űrsikló kikötő és a hajó „szíve”: a fő reaktor, a hajó erőforrása, amit „térgörbítő magnak” hívnak. A magban egy képzeletbeli anyag, a „dilítium” kristályai helyezkednek el, aminek segítségével az anyag és az antianyag közömbösíti egymást, ezáltal elképzelhetetlenül nagy mennyiségű energiát szabadítva fel, ami a csillagközi ugrásokhoz szükséges és ugyanakkor a hajót is ellátja energiával. Arthur C. Clarke híres mondásához hűen, miszerint „minden eléggé bonyolult technológia már a mágia határát súrolja”, mindezek a technológiák eltörlik a 23-24. század mindennapi korlátait. A cikk későbbi részében bepillantást teszünk a három fő technológiába: tér(görbítő)hajtómű, transzporterek és replikátorok.

 

A másodrendű hajótest elején (a solar plexus feltételezhető helyén) helyezkedik el a „navigációs deflektor”. Ez egy olyan erőteret hoz létre, ami eltávolítja az akadályokat az űrhajó repülési pályájáról. Az űrhajó természetesen védő energiapajzsokkal is fel van szerelve, ami egy láthatatlan gömbként veszi körül és képes elhárítani a kívülről jövő támadásokat – kivéve, ha az energiaszint csökken vagy a támadó ismeri a pajzsok modulációs frekvenciáját és át tudja alakítani azt.

 

A másodrendű hajótest hátsó részén két kar emelkedik felfelé és kifelé, ezek hordozzák a „térhajtómű házát”. Ezek alkotják a térgörbítő maggal együtt a fő meghajtó rendszert, ami lehetővé teszi, hogy a hajó néhány órán vagy napon belül fényévnyi távolságokat tehessen meg a csillagok között. Alakjukat tekintve, elöl csúcsban végződő vékony hengerek. Más szóval: napjaink rakétáira hasonlítanak. Ezek nukleáris töltettel felszerelt interkontinentális, ballisztikus rakétákként korunk legmodernebb pusztító fegyverét képviselik. A Mercury, Gemini és Apolló űrprogramok hordozórakétáiként viszont, embereket juttatva Föld körüli pályára, sőt még a Holdra is, a tudományos zsenialitás és a merész pionírszellem csúcsteljesítményéről tesznek tanúbizonyságot.

 

Az űrhajó formatervezése a Másik felé való reményteli közeledés és az emberi zsenialitás ám ugyanakkor romboló képesség, a kifinomult mérnöki tudás és precizitás, a példátlan fizikai erő jelképének kombinációja. Így egyesíti az emberi lét két nézetét (az állati és a szellemi nézetet), valamint világegyetemünk alapvető természetét (az egymást kiegészítő ellentétek folyton változó játékát), ami egyúttal szinte korlátlan erejének a forrása. Ezért ez a legtökéletesebb jármű a Star Trek céljának elérésére: eljutni oda, ahová még senki emberfia nem merészkedett.

 

Szellemi filozófiánk szempontjából ez a merész utazás inkább az egyén belső dimenziói felé, az isteni örökkévalóság felé vezető út metaforája, nem pedig egy végtelen, külső térbe történő utazás meséje.

 

 

(folytatjuk)

back to home pdf share