Plato

Platón és a lélek emlékezete

back to home pdf share

Platónt, a görög filozófust, akinek az élete az időszámításunk előtti 5. századból a 4.-be nyúlik át, a nyugati gondolkodás egyik alapítójaként tartják számon. Az ideákról való elképzelését és a politikai nézeteit gyakran a kereszténységgel, illetve a szocializmussal társítják. Filozófiája az úgynevezett keleti hagyományokból is merít jól ismert témákat. A legfeltűnőbb példa erre, amit megemlíthetünk, a halhatatlanság és a lélekvándorlás. Közvetlenül ehhez a témához kapcsolódik a lélek emlékezetének az elmélete is, valamiféle emlékezés mindarra, amit a lélek a sok-sok inkarnáció során megélt, de főleg az eredeti állapotára, még mielőtt ebbe a világba érkezett.

Platón elmélete szerint a tudás emlékezés és az „emlékezés gyakorlatának” művelése az az út, ami elvezet minket minden dolog lényegéhez, és ami által visszatérhetünk az igaz életbe. Anélkül, hogy megvizsgálnánk a sokféle árnyalatát ennek az elméletnek, szeretnénk hangsúlyozni, hogy azért fontos, mert az igazság keresőjének az emlékezetéhez kapcsolódik. Ez kétségtelenül egy különleges emlékezet, mivel olyan dolgokkal is kapcsolatban áll, amelyek az érzékek világán felül vannak. Így a mi korlátozott képességünk, hogy megismerjük az igazságot és az igazságosságot, csak a maradéka a velük való együttélés képességének, amivel rendelkeztünk mielőtt anyagi testet kaptunk. Evilági állapotunk ezek szerint természetellenes és a lélek számára rendkívül fájdalmas.

Emlékezetünkhöz szorosan kapcsolódik az identitás tudatunk. Például könnyen érthető, hogy egy ország történelme teszi lehetővé a lakosai számára, hogy elképzelést alkossanak a nemzetiség fogalmáról, ugyanúgy, ahogy az emlékezetünk belsőleg megerősíti a mi személyazonosságunkat. Nem véletlen, hogy a Kis herceg írója azt magyarázza, - a róka segítségével -, hogy valakinek a megszelídítéséhez az szükséges, hogy egy közös történetet hozzunk létre az illető személlyel, a pillanatok ápolása… A törődés vezet a megnyeréshez. Ezért van az, hogy az emlékezet elvesztése nagyon kellemetlen helyzeteket produkál az ember számára; ezek közül a legrosszabb talán az, ha az ember elfelejti azt, hogy kicsoda. Ha az ember nem emlékszik arra, hogy kicsoda, akkor elveszti az értelmét is, ami olyan érzés, mintha folyton rossz helyen lenne, illetve egy belső üresség érzése. Másrészt egy erőteljes emlék vagy valami különös dologra való intenzív emlékezés arra utal, hogy valami nagyon fontos az illetőnek. Maga Isten úgy akarta megmutatni, hogy szereti a népét és törődik vele, hogy kihangsúlyozta mennyit gondol rájuk:

„Elfelejtkezhet-e az anya gyermekéről úgy, hogy ne érezzen könyörületet méhének fián? És ha elfelejtkezne is, én terólad nem felejtkezem el. (Ézsaiás 49:15).

Ha az ember emlékezete oly szorosan kapcsolódik a személyazonosságához, akkor az az emlékezet, amiről Platón beszél, vagyis a lélek emlékezete, bizonyára képes felidézni magának a léleknek a lényegét is. Noha az, hogy az ember tudatára ébredjen a szellemi személyazonosságának nem egyszerű dolog, mégis állandóan megmutatják neki a valódi létének az emléke által, ami a teljes életre, örökkévalóságra és szeretetre való vágyakozásában tükröződik. Mindezeket a dolgokat azért keressük szüntelenül, mert emlékszünk rájuk a régmúltból. Platón a Phaedrus párbeszédben elmagyarázza, hogy miért szeretjük ezeket a dolgokat annyira:

„A lélek a fejlődése során megismerkedik a lényeges dolgokkal. A tiszta igazságok megismerése folytán a lélek mérhetetlen boldogságba merül. [...] A lelkeket az vonzza az Igazság mennyországa felé, hogy ott megtalálhatják azt a táplálékot, ami kifejlesztheti és megnövesztheti a szárnyaikat, ami által a lelkek eltávolodhatnak az alacsony szenvedélyektől.”

A dolgok lényegének ismerete a lélek győzelmét jelenti.

Akkor hogyan történhetett meg az, hogy a lélek elhagyta ezt az áldott állapotot? A mítosz, amit Platón használ gondolatai illusztrálására, egy zűrzavarról szól, amit az okozott, hogy a lelkek mohón belevetették magukat a dolgok lényegébe, illetve a vágy, hogy még többet akartak. Ennek a zűrzavarnak az lett az eredménye, hogy a lelkek nem voltak képesek többé a helyükön maradni:

„Amikor a lélek tisztátalan táplálékkal telik el a végzetes mohóság, erkölcstelenség és feledékenység következtében, elnehezül és szárnyaszegetten a földre zuhan.” (Phaedrus)

Ez megmagyarázza, hogy miért boldogtalanok az emberek a mindennapi életükkel, akármennyi sikert érnek is el. Olyanok ők, mint a szellem és az anyag keveréke, ami magában hordozza a szellem valódi természetét. Mivel azonban az ember nem képes emlékezni erre, az anyagban keresi a beteljesedést, legalábbis addig, amíg rá nem jön, hogy ez az erőfeszítése nem vezet sikerhez.

A „szellemi emlékezet” visszanyerése azt jelenti, hogy az ember megtudja, hogy kicsoda és hogy mi a szerepe a világban. Mindazonáltal, ahogy korábban említettük, ehhez a tudáshoz azoknak a szellemi impulzusoknak az ápolása szükséges, amivel már rendelkezünk: az „ős-emlékezetünk” ápolása. A szeretet, igazság, igazságosság és egyenlőség iránti vágyunk a Hermetikus Jóság visszatükröződése, ami túl van minden kettősségen. Ahogy haladunk az ösvényen, ez a vágy biztatást kap és megtisztul az én illúzióitól. Egy új történet fejlődik ki ezáltal egy újfajta lény megszelídítése érdekében, akivé válni fogunk – akik mindig is voltunk.

back to home pdf share