Star

Hogyan gondoljunk Istenre?

back to home pdf share

Talán felteszed magadnak a kérdést: „Hogyan gondoljak Istenre?”

Ez a kérdés két dolgot vet fel. Az első: Milyen fajta és minőségű gondolkodás kellene ahhoz, hogy Istenre gondoljunk? A második: Isten miféle isteniséget képvisel?

Ezek a kérdések lehet, hogy egy kissé merészek, de azoknak a számára, akik arra törekednek, hogy ledöntsék a hétköznapi élet és felfogás látszólag mozdíthatatlan falait, nem az. Az ilyen ember számára ezek esszenciális kérdések, mivel ezek az emberek az élet lényegével és annak értelmével foglalkoznak.

21. századi jelenünkben, az egyéniesült, észszerűen gondolkodó embert figyelembe véve, posztmodern szkepticizmusával (közönyösségével, bizalmatlanságával és kételkedésével) együtt, kénytelenek vagyunk újra meghatározni az isteniség lényegét.

Isten mindenhatóságának a helyét az egész bolygónkra kiható műszaki, tudományos világnézetünk vette át.[1]

A háttérben álló abszolút szilárd ponttal szemben, mi inkább csak azt tudjuk meghatározni, hogy mi nem isteniség, mint azt, hogy mi az. Európa 2000 éves vallási és egyházi kultúrája után az emberek most kezdenek rájönni arra, hogy Isten nem valószínű, hogy emberszerű és lehetetlen bármiféle képpel azonosítani. A régiek megszemélyesített Istenét valóban nehéz lenne manapság elfogadni.

Ezt mi is így gondoljuk, még akkor is, ha ismerünk olyan népcsoportokat, akiknek még szükségük van irányadóra és közvetítőre az isteniséghez, mivel ezek a csoportok olyan emberek között léteznek, akik az isteniséggel való közvetítő nélküli, közvetlen kapcsolatra vágynak. Az utóbbiak az őstípust szeretnék újra életre kelteni, Isten vetületét, ami minden ember belső lényében létezik.

Ezek az emberek nem várnak magyarázatot, nem hallgatnak imákat, leckéket vagy tanfolyamokat, és nem vágynak külsődleges formában történő beavatásra sem. Ők csak a Szellemre vágynak, illetve a lelkük szomjúhozik és megújulásra vágyik. Lelkük részleges megújulása nem elég a számukra, alapvető változást akarnak, az egész természetük átalakulását, azaz transzfigurációt, valami lényegbevágóan, teljesen újat. Ők az isteniséget egy erőnek látják, energiának, megújító áramlatnak, világosságnak, vonzalomnak. Mindezt természetesen nem világias értelemben véve.

Minden ilyen ember fokozatosan a következőket tapasztalja: Amit kezdetben a legmagasságosabb, elvont dolognak gondolt és érzett, az most tényleges valósággá válik. Valamiféle konkrét és egyben meghatározhatatlan, Megnevezhetetlen Isten van születőben.[2] Ez az ember belső lényével, illetve a teremtés Eredeti eszméjével való kapcsolata.

Az „elvont” kifejezés azt sugallja, hogy az ember eltávolodik az aktuális valóságtól. Ezt általában érzelemként vagy érzésként éli meg (például szeretetként vagy örömként). Az Atya-Anya-Teremtő eredeti elképzelése természetesen elvont eszmeként jelenik meg. Ám ahogy ez az újfajta értelemben vett isteniség fokozatosan megjelenik az anyagban, egyre inkább képesek vagyunk megnyitni magunkat a számára, elfogadni és felismerni azt. Így valóságosabbá és konkrétabbá válik a számunkra.

Az ember számára az a valóság, ami egészen a személyes tudatáig elhatol, és amit ilyen formán teljesen valóságosnak tapasztal. Ismételjük meg tehát a kérdésünket egy kissé másképpen: „Gondolhatunk-e Istenre, mint konkrét valóságra?” Feltételezve, hogy a tudat az ember lényének a része… felmerül a kérdés, hogy „Képes-e Isten megnyilvánulni az emberben?”

A válasz: „Igen, az isteniség képes megnyilvánulni az emberben.” Sőt, a rózsakeresztesek feltételezése szerint ez egy természeti törvény, szükségszerűség. Amikor az idő megérik rá, minden ember képes lesz rá és meg fogja tapasztalni ezt. Ez azonban nem automatikusan történik. Csak tudatos felkészültség és belső munka által képes megnyilvánulni.

Az isteniség sokak számára azonban továbbra is elvont fogalom marad. Egyes egyházak a feltámadást és az isteniség megtapasztalását egy ismeretlen, jövőbeli időpontra helyezik át, vagy még inkább a halál utáni létbe.

Ez az elképzelés kizárja a „megtestesülést”, Jézus valóságos és lehetséges megjelenését (a kiegyensúlyozottság, szeretet és isteniség belső szintjeként) az ember lényén belül. Ebben az értelemben az alapvető, szerkezeti megújulás és feltámadás az ember saját testében nem jöhet létre. Az ilyen ember nem „él Istennel naponta”, hanem csak vakon tapogatózik egy kincsekkel teli hegy körül, amelynek nem képes megtalálni a bejáratát.

Időről időre mindannyian így reagálunk. Minden alkalommal, amikor nem hallgatunk a belső hangra, elodázzuk az erős késztetést, hogy bizonyos lépéseket megtegyünk. S akkor is, amikor hiábavalóan ragaszkodunk egy homályos képhez vagy egy elvont eszményhez, ami sohasem fog megvalósulni.

Természetesen az emberi gondolkodásnak is változáson kell keresztülmennie. A gondolatok, érzések és tettek régi templomait lépésről lépésre le kell rombolni, hogy új templomokat lehessen fokozatosan felépíteni. Ezek a templomok megfelelő eszközökké fognak válni, olyan formákká, melyek képesek megragadni és megtartani az Isteni ideát.

A Logosz impulzusai a saját törvényük szerint áradnak szét. Nekünk, földi embereknek, meg kell tanulnunk odafigyelni rájuk, megnyitni magunkat ezeknek az impulzusoknak és a hatásuk szerint cselekedni.

Gondolhatunk Istenre – feltéve, ha Istenné válunk. Azaz, amikor az isteni természet újraéledt az emberben.

Akkor egy újabb kérdés adódik: Hol van tehát ez az Isten? Kívül vagy belül? Ennek egészen ideillő megfogalmazását Hermész Triszmegisztosz szavaiban, Hermész himnuszában találhatjuk meg [3]:

 

Hermész Dicsőítő Éneke:

 

“Nincsen olyan út, olyan hely, nincsen olyan teremtmény sem, mely Rajtad kívül lenne.

Minden Benned és Belőled van.

Mindent adsz, és semmit sem veszel el,

mert minden a Te birtokod, és semmi olyan sincsen, ami ne a Tiéd lenne.

 

Mikor dicsérjelek?

A Te órádat és idődet lehetetlen tudni.

 

És miért dicsérjelek?

Azért, amit alkottál,

vagy azért, amit nem alkottál?

Azért, amit megnyilvánítottál,

vagy azért, amit rejtekben tartottál?

 

És mivel dicsérjelek?

Mintha lenne valamim! Mintha lenne valami sajátom!

Mintha valami más lennék, mint Te!

Mert Te vagy minden, ami én egyáltalán lehetek; Te vagy minden, amit egyáltalán tehetek;

Te vagy minden, amit egyáltalán mondhatok.

Te vagy minden, és rajtad kívül semmi nincsen.

 

Még az is Te vagy, ami nincs.

Te vagy minden, ami lett, és minden, ami nem lett.

Szellem vagy, ha a szellemlélek néz;

Atya vagy, amikor a világmindenséget alakítod;

Isten vagy, amikor tevékeny, egyetemes erőként nyilvánulsz meg.

Te a Jó vagy, mert mindent Te teremtesz.

 

A legfinomabb anyag a levegő.

A legfinomabb levegő a lélek.

A legfinomabb lélek a szellem.

A legfinomabb szellem Isten.”

 

 

 

[1] Ivan Mucha (2015): Proměny práva a společnosti (A törvény és a társadalom támogatása). Plzeň: Aleš Čeněk, 123–132. old.

[2] Lásd a régi Görögországot, a gnoszticizmust, avagy a kimondhatatlan nevű Istent, Jehovát.

[3] Jan Van Rijckenborgh: Egyiptomi Ős-gnózis, 2. kötet, 33. fejezet, Kiadó: Rozekruis Pers, Haarlem

back to home pdf share