Monstar

Egy este Mostarban

back to home pdf share

Képzeletben elindulok a kilencedik századbeli Mostarba, ami már akkor is régi város volt, története a római időkbe nyúlik vissza. Itt találjuk egy ugyanilyen régi, de mindig újra megjelenő tiszta keresztény hitnek az egyik legfontosabb központját.

Egy kis csoport egyszerűen öltözött bosnyákot követek a városuk keskeny utcáin keresztül. Minden utcasarkon színes ruhákba öltözött férfiak és nők haladnak el egymás mellett – vagy a görög ortodox templomba mennek, ahol fényes szertartás és templomi zene várja őket, vagy színházba igyekeznek, ami legalább annyira színpompásan díszített. Nehéz különbséget tenni a templomba menők és a színházba igyekvők között, mivel mindkét csoport tagjai vidáman nevetgélnek és ugyanolyan pompázatosan ki vannak öltözve.

Azok a férfiak és nők, akiket én követek csendesek, egyszerűek és nem zavartatják magukat a körülöttük lévőktől. Elszántan kelnek át a csodálatos Traianus hídon, a híres kőboltozaton, mely a gyors folyású és sziklás medrű Neretva patakot íveli át.

Megállnak egy csűrszerű épületnél, melynek egyszerű kőfala és nádfedele van. Senki sem gondolná, hogy egy templom rejtőzik az ajtók mögött, egy templom a Legmagasságosabbnak szentelve...

Belépnek és én követem őket.

A tágas és világos terem, melynek fehérre meszelt falai vannak és nyers fapadok sorakoznak benne, hamarosan megtelik ezekkel a csendes, barátságos népekkel, férfiakkal és nőkkel egyaránt.

A teremben nincsenek oszlopok vagy pillérek, sem dekoráció, sem képek vagy ikonok. Nem látni gazdagon díszített oltárt arany gyertyatartókkal és kelyhekkel. A terem leghátsó részén azonban egy széles asztal van felállítva és fehér vászonnal leterítve.

Az asztalon helyet foglaló egyetlen tárgy egy kézzel írott Újszövetség és egy széthajtott tekercs, ami a régi apostoli egyház néhány ihletett himnuszát (zsoltárát) tartalmazza – ezek az egyedüli jelek, melyekből következtetni lehet arra, hogy a gyülekezet vezetője hol található.

Egy idős férfi ül az asztal mellett, akinek fehér haja göndör fürtökben omlik a vállaira. Ő is a bosnyák földművelők egyszerű, korhű ruháját viseli és semmiben sem különbözik a többi korabeli férfiembertől. Finom vonású, bölcs arcát egy kissé a kezei közé rejti. Testtartása és mozdulata arra utal, hogy imádkozik.

Az ima után felkel, majd letérdel – a jelenlévők követik őt ebben – és őszintén üdvözli a jelenlévőket egy ragyogóan tiszta, erővel és odaadással teli imával, tökéletesen bizonyítva, hogy érdemes a Bogumil névre – ami azt jelenti, »az imádkozó ember«. Nevét úgy is lehetne fordítani, hogy »Isten Barátja«.

Imája végén a gyülekezet vele együtt elmondja a Miatyánkot, melyet egy tisztán hallható »ámen« zár le.

Ezután egy csodálatos ritmusú ének hangzik el ugyanarra a dallamra, mint amit az Apostolok és Máni idejében énekeltek. Ezt egy történet felolvasása követi az Újszövetségből.

A bogumil, miután visszahelyezte a felbecsülhetetlen értékű iratot a helyére, azzal folytatja, hogy nagy példaképüknek, Jézusnak, az Úrnak a személyéről és jelképes tanításairól magyaráz az áhítattal figyelő hallgatóságnak.

Beszél Jézus szegénységéről, arról, hogyan utasította vissza őt a saját népe és hogy mindig az eljövendő Királyságról beszélt – ami az emberben belül található.

Beszél a kereszt és a keresztre feszítés, valamint a felhőkben való megjelenés belső jelentéséről, amit minden embernek el kell képzelnie és meg kell valósítania a saját belső lényében.

Elmondja, hogy ez a szellemi lény hat hétig járt a földön egy félig megdicsőült testben, tanult, tanított és erőt sugárzott magából.

S ahogy meséli, Krisztus hogyan valósította meg »minden halál halálát«, a gyülekezet mintha látná, Istvánhoz hasonlóan, a Menny kapuit megnyílni.

 

A bogumil a beszéd után a 24. zsoltárból idéz:

Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti örök ajtók,

hogy bemehessen a dicső király!

Ki az a dicső király? Az erős és hatalmas Úr, az Úr, aki hatalmas a harcban.

Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emeljétek föl, ti örök ajtók,

hogy bemehessen a dicső király!

Ki az a dicső király?

A Seregek Ura, ő a dicső király!"

 

A bogumil higgadtan és erővel ábrázolja számukra a belső Királyságot és a szellemi élet gazdagságát, amihez képest azoknak a napoknak a megvetése, vallatása és az üldöztetés mind semmivé foszlik.

S mindabban, ami ott elhangzik, egy cseppnyi érzelgősség sincs, sem érzékiség vagy önelégültség, hanem a légkör annyira szellemi, olyan tiszta és valóban szent, hogy oda csak a „tiszta szívűek” képesek behatolni.

Egy újabb Miatyánk után a bogumil testvériség tagjai távoznak. Ismét átkelnek a Neretva felett átívelő hídon még mindig a tiszta élményt őrizve, az élő gnosztikus igével telve, azzal a bizonysággal, hogy belsőleg ők is a Királysághoz tartoznak.

S ahogy Mostar keskeny utcáiban eltűnnek, én is visszautazom a saját időmbe, a huszonegyedik századba.

S ennek a lélekkel teli, egyszerű, tiszta bogumil találkozónak a végén ez az ima hangzott el, ami belsőleg összecseng a gnosztikus Miatyánkkal:

 

Mindenható Isten,

kinek lábai a legmagasabb égben pihennek,

Hatalmas Mozgatója a világegyetemnek

és minden erőnek, mely benne foglaltatik.

Hallgasd meg a te szolgáid imáját,

akik beléd helyezték a bizalmukat.

 

Azért imádkozunk,

hogy minden nap részesülhessünk a te isteni eledeledben,

hogy vigasztaljon és erősítsen minket,

a te dicsőségedre és az emberiség megváltására.

 

Bocsásd meg, hogy oly gyakran letévedünk a te utadról,

ahogy mi is megbocsátunk a mi testvéreinknek.

Légy közel hozzánk és lakozz bennünk,

erősíts és tarts meg minket, mert mi csupán eszközök vagyunk a te kezeidben.

 

Óvj meg minket a veszélytől és a gonosztól,

és ne hagy el minket a kísértésben,

a te hatalmas erőd tartson meg és védelmezzen minket mindörökké.

 

Te vagy a Gnózis hatalmas Forrása és a bölcsességé.

Tanítsd a te szolgáidat a te szent jelenléted által,

és vezess minket, most és mindörökké,

 

Ámen.

 

 

Lábjegyzet:

 

[1] A bogumilok Bogumil pápa követői, aki tanításait Bogumila faluból, ami jelenleg Macedónia területén van, kezdte terjeszteni a tizedik század elején. Egy másik verzió szerint a bogumilizmus a régi bolgár fővárosban, Preslavban született 927-ben egy Boyan (Benjámin) nevű mágus kezdeményezése által, aki Simeon cár fia volt. Boyan a híres konstantinápolyi Magnauer Egyetemen tanult, ahol Hermész Triszmegisztosz hét alapelve központi helyet foglalt el.

A bogumil szó szerinti jelentése „Isten kegyeltje”; a bogumilok körülbelül 1450-ig nagyon tevékenyek voltak, kivéve azokat az időszakokat, amikor üldözték őket, mint az „igaz keresztények” testvériségét. Közeli rokonságban állnak a katárokkal, akikre nagy hatást gyakoroltak és ezért néha Keletről Jövő Katároknak is hívták őket. A lakosságtól sok támogatást kaptak a perfektjeik megingathatatlan és tiszta megjelenése folytán. Az a békés és szerény életmód, amelyben az önmegszabadítás útját járták, nagy tiszteletet keltett.

Mostár és környéke fontos igehirdető hely volt a bogumilok számára. Ez még ma is látható a számtalan, jelképes ábrázolással ellátott bogumil sírkőből, (úgynevezett „stecci”), melyek széles körben megtalálhatóak azon a vidéken.

[2] A Miatyánk volt az egyetlen ima, amit a bogumilok elismertek. A többi imát és a himnuszokat mnogoglagolanjá-nak, azaz fölösleges szószaporításnak tartották. A bogumil tanítás kulcsmondata így hangzik: „Krisztus valódi egyháza az ember szívében lakozik.”

 

back to home pdf share