stonehenge

Művészet és tudatosság, avagy utazás önmagunkba 3. rész

back to home pdf share

A kocka

 

Mahabalipuramban, az indiai szobrászok városában, még ma is létezik egy említésre méltó hagyomány. A szobrászok egy gránitkockát faragtak, amit nyolc mezőre osztottak. Gyakran a 3:5 arányú felosztást alkalmazták, ami az arany középút. E szerint a hagyomány szerint az univerzum egy olyan kocka, melynek egy láng van a közepén és ebben a lángban egy istennő táncol. Az öt platóni test közül a kocka a Földet jelképezi.

Mostanság számos művészeti múzeum van, ami kocka alakban épült. Reméljük, hogy tényleg egy istennő táncol bennük! Mindazonáltal a kocka képe, amelyben tűz ég, a Fukushima atomerőműben a veszély jelzésének szimbólumává vált, ahol a kocka tiszta formája sem volt képes megszelídíteni a belső naperőt, ami aztán elszabadult a földön – pusztító energiává válva.

 

 

Tizenkét csomó

 

Egyiptom templomépítményeiben, a mexikói Nap és Hold piramisban, Stonehenge régi kőköreiben, valamint Ázsia és Európa szent épületeiben egyaránt harmonikus arányokat és beosztásokat találunk. A régi mesterek nem hasra ütés szerint építkeztek. Egy zsinórt viseltek a derekukra kötve, amin tizenkét csomó helyezkedett el. Ezzel mindent meg tudtak mérni. Ezzel a tizenkét részre osztott zsinórral létre tudták hozni, többek között, Pitagorasz háromszögét (melynek arányai 3 : 4 : 5), az aranymetszést (5 : 8), valamint a dupla életvirágot, amely két egyenlő oldalú, egymásba hatoló háromszögből áll.

Ezekben az arányokban élő és forma-alkotó erők dolgoznak. Ahol csak megjelennek, az emberi természetet harmonikus és élő rezgésbe hozzák önmagával, aminek gyógyító hatása van és örömöt áraszt. A szépség az alkotórészek dinamikus egyensúlyából jön létre.

A szépség erőként tapasztalható meg. Az a tény, hogy ezt mindig rosszul értelmezték, a múltban is és ma is, nem változtat azon, hogy valódi megjelenésében az ellentétes erők harmonikus egyensúlya jut kifejeződésre.

A szépség hatása semlegesíti a disszonáns zavarokat.

Az utóbbi időben a modern művészet kritikus módon megkérdőjelezte ezt az egyetemes forma-alkotó erőt, és mint korlátozó tényezőt, gyakran figyelmen kívül hagyja. Az egyetemes minőségek vitatására tett lépések azért szükségesek, hogy minél világosabban és átfogóbban értékelni tudjuk azokat. Az isteni törvények igazság szerint nem korlátozzák az embert, hanem inkább segítik abban, hogy túllépjen a saját korlátain.

Manapság sok művész vált az egyéni szabadság képviselőjévé az önkényesség hatalmas „gettóiban”, amelyeket a kereslet és kínálat szabályoz. Mások számára ez nem kielégítő. Szükség van rá és lehetséges is, hogy az egyéni szabadság alapján szükséges lépéseket merjünk tenni egy olyan tudatállapot felé, ami képessé tesz bennünket arra, hogy nyitottak legyünk az isteniség felé anélkül, hogy a régi hitrendszerekbe esnénk vissza. Itt egy olyan belső hozzáállásról van szó, a motiváció tisztaságáról és irányultságáról, ami talán legjobban az ikonfestők életszemléletére hasonlít.

 

 

Ikonok

 

Az ikonfestők olyan szerzetesek, akik szellemi irányulással élnek és festenek. Szentek képeit gondosan kiválasztott falapokra szigorú szabályok szerint festik meg. A festmény elkészítésére úgy készülnek fel, hogy meditatív állapotba merülnek. Ez egy ünnepélyes előkészület ahhoz, hogy „behatoljanak a szentségbe”.

Az ikonok az arcot nem portrészerűen ábrázolják, hanem az ikon az emberi fejlődés kifejezője, - egy olyan fejlődésé, ami lehetővé teszi az emberek számára, hogy ehhez a művészeten keresztül jussanak el. A filmproducer és író, Andrej Tarkovszkij, aki filmet készített Andrej Rubljov-ról a festő szerzetesről, azt sugallja, hogy az ikon nem egy sor szabály alapján készül, hanem inkább a világi értékek birtokba vételeként, mert ahhoz az úthoz szükséges belátás formáit ábrázolja, amely által az ember az „abszolút igazság” megismerését keresi. Die versiegelte Zeit (A lepecsételt idő) című könyvében Tarkovszkij azt írja: „Számomra egyértelmű, hogy mindenféle művészet, ami nem csupán „fogyasztásra” termel, célja az, hogy kifejezze az élet és az emberi lét értelmét önmaga és a környező világ számára. Megmutatják az embernek, hogy mi létének az értelme és célja ezen a bolygón, - és ezt nem csak megmutatja, hanem kérdésként is állítja eléjük.”

 

 

Központosított szemlélet

 

Az ikonfestészet, mint az iszlám művészete (Orham Pamuk: Rot sei mein NameVörös legyen a nevem című könyvében csodálatosan írja le ezt) a reneszánsz fejlődésének korában kezdődött.

Az orosz tudós, pap és filozófus, Pavel Florenszkij, aki szibériai száműzetésben halt meg Sztálin uralma alatt, azt írja, hogy az ember akkor vesztette el az isteni világhoz való hozzáférését, amikor sorsának irányítását a saját kezébe vette. Az ember középpontba állítása, - ami Florenszkij szerint ezt a központi szemléletet jellemzi, - magában foglalja az önző én önnön magasztalásának a veszélyét.

A reneszánsz művészeknek tudatában kellett lenniük ennek a problémának, mivel a központi szemléletet először a szellemi orientáció értelmében használták. A pitagoreus örökség, az arány és a harmónia titkaival, belefolyt Rafael műveibe, például az Athéni iskola című képében, és megnyitotta annak lehetőségét, hogy a művészek szabad egyéniséget fejlesszenek ki a saját látószögük alapján az isteniséget illetően. Az isteniségtől való elfordulást nem tartották szükségesnek.

Kezdetben az istenit, a szellemit vagy nevezzük ahogy akarjuk, nem vitatták. Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráján, amelynek arányai, művészi ábrázolása és tartalma elképzelhetetlenül bonyolult, Krisztus majdnem pontosan a központi szemlélet helyét foglalja el. De csak majdnem, - mivel ez az ábrázolás egy olyan alapelvre utal, ami a látható Krisztus mögött van és rajta keresztül válik aktívvá: az isteni misztériumra.

A reneszánsz egy lüktető, formateremtő erőtér volt, amelyben magasztos szellemek voltak képesek fejlődni. Az egyetemes géniuszból kiemelkedett a „teljes ember” őstípusa (a polihisztor), aki építész, festő, szobrász, költő és tudós egy személyben. Leonardo da Vinci, Michelangelo és Rafael például a kollektív tudatból az egyéni tudatba való átmenetet készítette elő és ezt magas fokon képviselte. Ám ahogy Florenszkij írja, a központi szemlélet Brunelleschi általi feltalálása az én megkoronázásának látható jelképévé, a fejlődő ember egyfajta istenítésévé vált.

 

 

(folytatjuk)

back to home pdf share