school

Vissza az iskolába

back to home pdf share

Egy fénylő gázgömb hártyavékony kérgén táncolunk, amit az örökkévalóság iskolájának nevezünk. Félő, hogy maga az iskola egyre inkább lakhatatlanná válik, kiváltképpen a tanulóinak a viselkedése miatt. Egyébként mit is kell itt megtanulni?

Mindamellett amit magunk körül látunk és hallunk, úgy tűnik egy olyan adatbázishoz kapcsolódunk, ami mindent feljegyez, amit az ember valaha mondott, érzett, írt vagy gondolt. Ha belső vevőkészülékünk véletlenül vagy tudatosan egy érzékeny rezgéssáv közelébe kerül, akkor egy felismerés, egy ötlet fut át az agyunkon. Ezt hívjuk inspirációnak. Az „adás” feltétlennek tűnik, míg a vételhez nyitottságra, reményteljes várakozásra és vágyakozásra van szükség. Ha ez nem így van, és általában elsőre ez a helyzet, akkor csak zavar, aggodalom és káosz keletkezik az agyunkban.

A trombita hangja örökkön-örökké visszahangzik a szférákban, a világ azonban egyre csak a napi dolgával van elfoglalva, néhányan ugyan fölemelik a fejüket, lélegzetvisszafojtva figyelnek – és ezeknek az embereknek a számára már semmi sem lesz többé ugyanolyan, mint korábban. Úgy tűnik, hogy valójában egy mindenhatóság közepette élünk, de erről nem tudunk még fogalmat sem alkotni magunknak, mert nincs rá szavunk, sem elképzelésünk, hogy érthető formát adjunk ennek az élménynek. Továbbá ahhoz sincs eszközünk, hogy különbséget tegyünk az illúzió és a valóság között. Ily módon a belső megismerés finom impulzusai valamiféle áradattá duzzadnak bennünk és a lélek szeretne ennek az alapján élni, de az én akarja birtokolni azt.

Kétségtelen, hogy a tudás, akár tudatos akár nem, a túlélés előfeltétele. Nagyjából fogalmazva ez három dologból áll: először is - genetikából, azaz az idők szelleméből, emberek, fajok, ősök áramlásából; másodszor – intuícióból, azaz abból a belső megérzésből, hogy „valami van a levegőben”; és végül minden egyébből, amit „művelődésnek” nevezünk.

A tudás és gyakorlat megszerzése, akárhogy nézzük is, „tanulásnak” tekinthető. A tanulás olyan iskolára, nevelésre, tanulmányozásra vonatkozik, ami ahhoz szükséges, hogy az ember megszerezze mindazt a tudást, amivel adottsága, kívánsága vagy szüksége szerint boldogulni tud a földi élete során. A legtöbb ember számára ennek a leckecsomagnak a legmagasabb foka valamiféle diploma megszerzése a testületi tagok gratulációjával vagy anélkül.

Néhányan azonban valami meghatározhatatlan érzésen is keresztülmennek, ami láthatatlan fonalként szövődik bele a tanulási folyamatba; ez a beépített vagy intuitív tudással való kapcsolódási pontok nyoma. Önmagában véve ez nem különleges dolog, mivel mindkét csatorna párhuzamosan működik minden emberben, noha különböző hangsúllyal.

Ily módon az anyagi világgal való szilárd kapocs megteremti a nyugalmat és az elménk fogékonyságát ahhoz, hogy felfedezze és megvizsgálja azokat a jeleket, amelyek a másik csatornából jönnek, a belső élet és tudás csatornájából a földi utazáshoz szükséges csomag kiegészítéseként.

Ez a belső tudás egy csodálatos mechanizmus, egy nem is sejtett távlatokra nyíló ablak, ami a legváratlanabb pillanatokban képes megnyílni. Nem csupán véletlenül – hiszen belső iránytűként azért növekedett és érett, hogy kifejezze önmagát. Ezen az úton a folyton hangoztatott „Ember ismerd meg önmagad” ennek a belső kapcsolódási pontnak a lehető legnagyobb mértékig való életre keltését jelenti, a felébredést.

Emellett azonban az is ajánlott, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré. A program a mennyekre irányul ugyan, de a tanulás itt a földön zajlik. Ez egy olyan kettősség, aminek megvannak a nehézségei, mivel ez a kettős folyamat egyrészt harmonikus fejlődést kínál a gondolkodásunk és a cselekvésünk számára, másrészt viszont mindig választások elé állít minket.

Hogy vajon a javaslat, az inspiráció beleillik-e a rendes földi forgatókönyvbe, vagy inkább felméri a határait, sőt talán még lopott pillantást is vet a másik oldalra? Kezdetben azonnal észrevesszük, hogy ki választ, ki irányítja az eddigi tetteinket. A földi erők minden lázadást szépen helyre tesznek, néha fenyegető morajlással, máskor esetleg kísértéssel. Nem tehetnek mást, mert az a dolguk, hogy megízleltessék az emberrel a földi élet minden árnyalatát és szemszögét.

Abban pedig nincsen hiány. A szinte paradicsomi élménytől kezdve egészen addig, amíg az emberben sem mennyei fény sem földi örömök nem találnak már érintési pontra; aki már nem hisz semmiben, nem remél semmit, nem vár semmit; csak egyetlen gondolat élteti: Ki akarok kerülni ebből az egészből.

Ez sem újdonság. Az emberek már „a kezdet kezdetén” azt keresték, hogyan szabadulhatnának meg ettől a földi légkörtől, noha gyakran még azt sem tudják, hogy hová mennének. Álmodozás, ivás, kábítószerek, kollektív dobolás, virtuális világok – minden lehetséges fokozatban, az ártalmatlan mámortól kezdve akár a végzetes kiszállásig. El innen, erről a földről, akár a feledés árán is – még diploma sem kell.

Ez a bolygó, amit „iskolának” nevezünk, tényleg lakható? Egy fénylő gázlabda hártyavékony kérgén táncolunk, ami egy másik gázbomba körül forog őrült sebességgel, ami viszont egy még nagyobb keringés foglya, olyan sebességekről és távolságokról van itt szó, amit az ember még elképzelni sem tud.

Mi több, védtelenül belecsöppentünk egy ember számára barátságtalan világba. Túl forró, túl hideg nappalok, éjszakák és évszakok közötti szélsőségek, állandó betegségekkel és természeti katasztrófákkal megtűzdelve. Nem is beszélve a mérgező növényekről, a ragadozó állatokról és embertársainkról! És ne feledjük az allergiát, valamint a nap káros sugárzásait sem!

Ha mindezt összeadjuk, akkor legalábbis valami űrruhához hasonló felszerelésre lenne szükségünk. Mindez azonban oly színesen és paradicsomi módon van elrendezve, amitől az egymást követő katasztrófák között egy rövid időkre eláll a lélegzetünk.

Talán valójában nem is vagyunk ennek a bolygónak a lakói, hanem inkább „űrutazók”, akiket kozmikus titánok dobtak le valahová a csillagok közötti útjuk során? Az utunk során – mert ez egyértelműen benne van a génjeinkben. Utazás, zarándoklat, szafari, - mi mindig úton vagyunk valahová, valami más helyre, távoli helyekre, el az itt és most-tól.

Az örök Vándor, aki egy ismeretlen cél felé tart, ami mindig visszahúzódik, újra és újra megakadályozva minket abban, hogy „földet érjünk”. Ily módon zarándokok maradunk, idegenek a saját házunkban. Mintha egy belső tudás folyton arra emlékeztetne minket, hogy való igaz, mi tényleg nem ide tartozunk.

Az „én”-nek nevezett kapszulának azonban mégis mindene megvan ahhoz, hogy befejezze az „iskolát” és megkapja a diplomát. Az igaz emberséghez vezető út ennek a lehetetlen világnak a gyűrődéseiben és csomóiban van elrejtve.

Az úgynevezett adatbázis az örök forrás, ami minden kérdést meghall és meghallgat és mindenre megadja a választ, azt a szót, amire az adott pillanatban szükségünk van, nem számít, hogy ez földi vagy mennyei szférából érkezik-e; a társ, aki megosztja velünk a legnagyobb örömöt és aki követ minket a legsötétebb helyekre is.

Mert ennek a forrásnak a neve „Szeretet” és a szeretet nem ismer megkülönböztetést. Az így kapott válasz lehet nagyon emelkedett, vagy nagyon hétköznapi dolog; egy olyan feladat, amit még el kell végeznünk.

S egy nap, amikor saját lényünk nyugtalan fecsegése elnémul, akkor mi is meghalljuk a trombita hangját, a Hangot, ami már régóta szól bennünk. S akkor felemeljük a fejünket és hallgatjuk lélegzetvisszafojtva – és útra kelünk. Talán küszködve de verhetetlenül.

 

Ez a cikk először a Pentagram 2018/4 számában jelent meg.

back to home pdf share