beach

Élethullámok

back to home pdf share

 

 

Ülünk a parton – te meg én.

Lassan alkonyodik, a búcsúzó napfény

felhők fátyla mögé bújik...

 

Nézem a hullámokat.

Megbűvölten, gondolatokba merülve.

 

Szél se rebben.

A tenger nyugodt, sehol egy vízfodor.

A levegőben mélységes, kellemes csend honol.

 

A hullámok azonban ott vannak. Szüntelenül.

Néha alig érzékelhetők, de akkor is léteznek.

Ki hallott már olyat, hogy ne lennének?

Előfordult már, hogy kimentél a partra és nem láttál hullámokat?

 

Most csekélyek, aprók, jelentéktelenek.

Szelídek.

Csak úgy „keletkeznek”. Senki sem tudja honnan, csak jönnek.

A „semmiből”.

 

A csendből emelkednek lágyan, vidáman hullámot vetnek,

megcsillanva egy pillanatra, aztán elterülnek a homokon.

Semmi sem utal többé arra, hogy léteztek – csak mi tudjuk.

 

Elgondolkodom a hullámon, merengve.

Mintha néma hírhozó, hordozó, átformáló erő lenne.

Valami felfoghatatlan dolgot hordoz magával.

Tovagörgetve, megváltoztatva – aztán elengedve...

 

Aztán a szeretetre gondolok.

A szeretetre, ami egyszer csak megjelenik.

Nem látjuk a forrását, az érzékeinkkel felfoghatatlan.

A „semmiből” keletkezik.

 

Szívünkben a szeretet felbuzog és finom hullámokká dagad.

Örömmel és hálával telten pezseg.

Hullámot vet bennünk.

Megváltoztat – aztán elillan.

 

Semmi sem utal arra, hogy létezett – csak mi tudjuk.

A parton ülve magunkra gondolok.

Néma hírhozók, hordozók vagyunk.

Kapunk valamit, amit aztán felfoghatóvá alakítunk.

 

Érzünk egy szeretethullámot, melengetjük a szívünkben.

Érezzük, ahogy hullámzik és varázslatosan pezseg bennünk.

Aztán hagyjuk, hogy tovatűnjön megint...

 

Tudván, hogy itt volt – és eljön újra.

Tudván, hogy nem tarthatjuk meg, nem a miénk.

 

Az átalakulásra gondolok.

Aztán miránk.

Emberekre – az emberi fajra.

 

Meg kell változnunk, át kell alakulnunk, meg kell újulnunk.

Hiszen valójában mi is hullámok vagyunk.

Emberi élethullámok.

back to home pdf share