Gate/door

Örökség

back to home pdf share

Néha történnek olyan dolgok, amit az ember feltétlenül el akar mesélni másoknak, mert rejtélyesek és fontosak. Tudja, hogy szánalmasnak fog tűnni mások szemében. Valamint van egy óvatos előérzete is, ami arra készteti, hogy megkérdezze magától, hogy egyáltalán szabad-e elmondania. Mindenesetre én most úgy döntöttem, hogy elmondom, noha talán csak kevesen vannak, akik felismernek a történetből valamit.

Körülbelül hét évvel ezelőtt kezdődött a dolog, amikor egy levél landolt a lábtörlőmön, ami egy közjegyzői irodától jött. A testvéreimmel együtt meghívtak egy találkozóra hagyatéki ügyben. Az idősebb bátyám, akit legalább negyven éve nem láttam és nem is beszéltem vele, meghalt. Az az igazság, hogy ennek a testvéremnek, Hansnak az élete egyáltalán nem érdekelt, soha nem is gondoltam rá, még kevésbé vártam tőle bármiféle örökséget. Elképzelésem sem volt róla, hogy mit csinált vagy hogyan élt. A másik bátyám és a nővéreim sem tartották vele a kapcsolatot.

Egész nap elgondolkodva járkáltam. Elmenjek a találkozóra? Nincs szükségem semmire Hanstól, de a levél kíváncsivá tett. Elhatároztam, hogy felhívom a húgomat. Kiderült, hogy ő is hasonló véleményen van a dologgal kapcsolatban. Ez vicces, mivel a szokásos születésnapi beszélgetéseken kívül alig beszéltünk egymással. Mindketten elhatároztuk, hogy elmegyünk a közjegyzőhöz.

A másik bátyám és a nővérem már ott voltak. A közjegyző helyet foglalt az íróasztala mögött és elmondta, hogy Hans praktikus módon rendelkezett. A végrendelet felolvasása alatt egyre nőtt bennem a feszültség. A bátyám örökölte Hans minden pénzét, ami szép kis summa volt. A nővérem megkapta a házat, ami szintén sokat ért. A húgom kapta a bútorokat, ami szintén szép ajándék. És még mindig nem került rám a sor. Vajon mit hagyott rám? A papagáját.

A nővérem kuncogni kezdett, mire a húgom rendre utasította. A karomra tette a kezét egy pillanatra, a bátyám pedig csak ült a helyén tátott szájjal csodálkozva. Egyszerre többféle érzelem futott át rajtam. Elsősorban… csalódás. Jó lett volna valami értékes dolgot kapni. Aztán viszolygás, mivel sohasem szerettem a háziállatokat és nem tudtam, hogy mit kezdjek egy madárral. Végül pedig megaláztatás… úgy tűnik Hans nem sokra értékelt engem!

Nos, gondoltam magamban, miért tette volna. Én sem adtam neki semmit egész életemben, még figyelmet sem szenteltem neki. Kihúztam magam, gratuláltam a többieknek, megköszöntem a közjegyzőnek a fáradozását és menni készültem. A közjegyző azonban megállított, mert volt még egy feltétele az örökhagyónak. Mindegyikünk csak akkor kapja meg az örökölt részét, ha mindannyian személyesen megígérjük, hogy valóban gondját viseljük annak, amit kaptunk.

Hoppá… már éppen elhatároztam, hogy mihamarabb megszabadulok a papagájtól. Ám ha ezt teszem, akkor megfosztom a többieket az örökölt részüktől! Mindannyian rám néztek tudván, hogy én lehetek az egyetlen, aki vonakodik az ígérettételtől. Így aztán aláírtam a nyilatkozatot.

Egy jegyzet volt a kalitkához csatolva, útmutatásként a madár gondozásához. A papagáj neve mi más lehetett volna, mint Hermész! Én csak Madárnak hívtam. Természetesen rendesen gondját viseltem. Adtam neki ételt és vizet, tisztán tartottam a kalitkáját és időnként megsimogattam a fejét. A madár egy hangot sem adott, én pedig nem alacsonyodtam le odáig, hogy ostoba papagáj nyelven megpróbáljam beszédre bírni.

A Madár tehát csendes vendég volt a házban és hamarosan hozzászoktam a gondozásához, noha sohasem vált a kedvtelésemmé. Az emberek, akik arra jártak, megpróbálták szóra bírni Madarat, de az csak félszemmel rájuk sandított, vagy hátat fordított nekik.

Egyik nap érzelgős hangulatban voltam. A kalitka mellett ültem és egyszer csak megkérdeztem a madártól azon a kíváncsi, halk hangon, amivel az emberek néha az állatokhoz vagy a gyerekekhez szoktak beszélni: „Nos, ki vagy te?” Legnagyobb meglepetésemre a papagáj elkezdett beszélni és egy kissé hűvös hangon azt mondta: „Én tudom, hogy ki vagyok. És te tudod, hogy ki vagy?” Teljesen meglepődve ugrottam fel a helyemről és messzebbről bámultam a madárra. „Ki… mi...” dadogtam, de a madár folytatta a mondandóját. „Érdemes elgondolkodni ezen. Általában hogyan mutatkozol be? És hogyan szeretnél? Vajon miért nem egyezik a kettő? Vajon azok a dolgok, amivel foglalkozol, fontosak? Kinek fontosak? Neked, vagy az emberiségnek, a világnak, a kozmosznak?”

Nem csak hogy szóhoz sem tudtam jutni, hanem a fejem is teljesen kiürült. Képtelen voltam bármit is tenni. Csak meredten néztem rá. Madár azt kérdezte tőlem barátságosan: „Te csak a külvilágban élsz? Akkor csak egy papagájt örökölsz. Vess egy pillantást befelé. Kezdetnek ott van az az útmutató.” A papagáj jelentőségteljesen arra a jegyzetre nézett, ami a kalitkájához volt erősítve egy műanyag tasakban.

„Na de” hebegtem, „hogy lehetséges ez? Valóságnak tűnik, de nem lehet az.” Madár rám nézett és nem szólt többet. Visszahuppantam a székemre és azon gondolkoztam, hogy nem vagyok-e részeg. Nem álmodom, ezt biztosan tudtam, és nem is ittam. Akkor talán hallucinálok? Ezt követően többször próbáltam szóra bírni Madarat, de az csak kifürkészhetetlen szemmel nézett rám.

Az útmutatóról tett említése még mindig visszhangzott a fejemben, de túlságosan megdöbbentett maga a jelenség és nem volt kedvem megfogadni a tanácsot. Tanácsot! Egy madártól, sőt mi több egy papagájtól!

Akármennyire okoskodtam, természetesen nem találtam választ arra, ami történt és hogy hogyan történhetett. Aztán hirtelen eszembe jutott az útmutató… legalább vethetnék egy pillantást arra a jegyzetre. Egyszer már elolvastam korábban és láthatóan csak a madár gondozásáról szólt. Most mégis remegő kézzel vettem ki a tasakjából és újból átnéztem figyelmesen. A papír vékony volt és most vettem észre, hogy félbe van hajtva. Szétnyitottam és a legnagyobb meglepetésemre néhány szót találtam benne:

Egy nagy kincs rejtőzik valahol a holnap földjén.

Ennyi volt az egész. Semmi magyarázat. Az biztos, hogy nem hallucináltam. Madár valóban beszélt. Senki sem hinne nekem, de ez mégis igaz volt. És Madáron keresztül a bátyám, Hans beszélt hozzám. Úgy tűnik az örökségem sokkal többet ér, mint ahogy gondoltam. No és Hans, vajon miféle ember volt? Órákig böngésztem az internetet, de nem találtam róla semmit, mintha soha nem is létezett volna.

Éjjel-nappal foglalkoztatott a dolog. Amikor nem sétáltam, üldögéltem vagy feküdtem elgondolkodva, akkor különös álmaim voltak kapukról, szárnyakról és levelekről. Újra és újra elolvastam azt a jegyzetbeli mondatot és elkezdtem megfigyelni, hogy mi történik velem és az életemmel.

Csak annyit mondhatok, hogy a kincs valóban létezik és bizonyos részei feltárultak előttem. Meglehet, valaki azt mondja, hogy egy csodát éltem át, én inkább azt mondanám, hogy felfedeztem a csodát.

Az élet csodáját.

back to home pdf share