spiralstone

Párbeszéd, nem-tudás és teremtés

back to home pdf share

A tárgyalt témák általában politikai, társadalmi, kulturális vagy filozófiai természetűek. A párbeszéd minden résztvevőjének megvan a maga személyes tapasztalati, iskolázottsági és ismereti háttere. Mindazonáltal a párbeszéd során a csoport megpróbál más szemszögből tekinteni a témára, ami minden résztvevőnek lehetőséget nyújt arra, hogy egy mélyebb szinten megértse azt.

Ugyanakkor ez a találkozás azt is lehetővé teszi, hogy ember képet kapjon egy másik ember elképzeléseiről, gondolkodásmódjáról. A végén a résztvevők lehet, hogy úgy érzik „így van ez”, de az is lehet, hogy újfajta következtetéseket vonnak le vagy egy kifinomultabb elképzeléshez jutnak. Ez az elképzelés valamiféle emelkedett érzést vonhat maga után, ami aztán a mindennapi tevékenységük alapjává válhat. Feltéve, hogy a párbeszéd résztvevői hajlandók egy nyitott légkörben találkozni.

Most tehát az a kérdés merül fel, hogy vajon tényleg történik-e valami új dolog az említett folyamat során? Lehet, hogy a párbeszéd eredménye csak annyiban tűnik újnak, mint a régi dolgok újfajta összeállítása. Vagyis minden résztvevő hozzátett valamit a párbeszédhez a saját elképzeléseiből, aminek alapján a csoport kialakított egy olyan összképet, ami nagyjából újnak tűnik, de valójában nincs benne semmi új.

A kérdés még konkrétabbá válik, ha azt mérlegeljük, hogy vajon milyen eredménnyel jár a párbeszéd az egyén szempontjából. Arra ösztönzi-e az embert, hogy átrendezze a régi rendjét és mintáit? Ugyanazokat a régi eszközöket használja-e, hogy átrendezze az elavult belső világát? Vagy a párbeszéd lehetőséget nyújt arra, hogy az ember teljesen felhagyjon a régi eszközökkel és alkalmat adjon valami teljesen más dolognak, ami nem a régi eredményeként jön létre?

Ez a meggondolás azt feltételezi, hogy a párbeszéd során történhet valami olyasmi, ami túlmutat a régi dolgok rendjén, valami, ami a párbeszéd minden résztvevője számára teljesen új és ismeretlen az adott pillanatban. Vajon tényleg lehetséges ez?

Ahhoz, hogy az emberek közötti párbeszéd terét valami új dolog töltse be, mindennek, ami régi, teljesen el kell tűnnie ebből a térből. Az elavult vélemények, elképzelések, felfogások és hitvallások egész rendszerének, ami az ember lelki világát táplálja, de ami nem része a mindennapi gyakorlati tudásának. Tehát, mit jelent az, hogy a régi dolgokat elhagyni?

Ahhoz, hogy a régi dolgok eltűnjenek az emberek közötti párbeszéd légköréből, az egyénnek is el kell engednie azokat, jobban mondva az egyén tudatából is el kell tűnnie azoknak. Valaki megkérdezheti ekkor, hogy milyen kapcsolatban áll az egyén a megszokott tudatával?

Az embert a bizonytalanság és a félelem arra készteti, hogy a kivetített hiedelmeihez, felfogásaihoz és elképzeléseihez ragaszkodjon. Az agyban ezek az elképzelések rendszerint egy folyamatos kifinomodási és alkalmazkodási folyamaton mennek keresztül, ami olyan, mint egy gépezet és arra szolgál, hogy megvédje a már ismertet, amely biztonságérzést nyújt az ember számára. Ám még ha felismerjük is a korlátozottságunkat és a hitvilágunkat, ami szerepet játszik abban, hogy képzelgés és tettetés által elkerüljük az igazságot, még mindig fennmarad a kérdése annak, hogy mit jelent az, hogy a régi tudatunktól megszabadulunk?

Vajon van az agynak egy olyan része, ami eldöntheti, „Ez régi, ez pedig új. Ez mehet, az pedig marad.” és ily módon szabályoz az elme? Vagy a szabályozó szintén a réginek a része, csak azt hiszi magáról, hogy már megszabadult tőle? A szabályozó minden bizonnyal a réginek a része, mert mindent, ami megjelenik előttünk, a régi mérték szerint értékelünk, aszerint állapítva meg, hogy mi az új és a jobb. A régi azonban nem idézheti elő az újat. Az új akkor jelenik meg, amikor a régi már eltűnt.

Mit jelent tehát az, hogy a régi elmúlik? Azt jelenti, hogy az ember eljut egy olyan belső holtpontra, ahonnan nem tudja, hogy kell tovább menni. Vagy spekulálni kezd – ami megint csak egyfajta képzelődés, – vagy az ember minden igyekezete, hogy a korlátolt emlékezetbeli ismereteire hagyatkozzon, véget ér. Akkor egy olyan állapotba kerül, ahol csak egyetlen válasz marad: „Nem tudom”. A legtöbb ember számára a dolog itt véget is ér és a gondolkodás más irányba terelődik. De miért történik ez? Miért kerüljük el, hogy szembenézzünk azzal a ténnyel, hogy „Nem tudom”?

Ez azért van, mert a felületes elme számára ez egy zsákutca, noha valójában ez az a fordulópont, ahol az elhomályosult elme éberré válik. Milyen érzés tölti el az embert, amikor mélyen önmagában felismeri azt, hogy „Nem tudom”? Vajon kerültünk már valaha kapcsolatba ezzel az állapottal ítélet nélkül, teljes egyszerűségében?

Annak a ténynek a mélységes belátása, hogy semmit sem tudunk, lappangó félelemmel tölti el az embert, aminek az alapja egyfajta tájékozódási zavar és bizonytalanság. Az elme ahelyett, hogy igazságként fogadná el a tényt, általában mindenféle kiutat talál a menekülésre, például szórakozás, valamiféle módszeres tevékenység vagy mantramok által, hogy kezelni tudja ezt a problémát. Ezt az alapvető félelmet azonban csak az ítéletmentes éberség csendes valóságában lehet mélyen megérteni és elfogadni. Minden egyéb elkerülése annak, ami van, amik vagyunk. Hacsak gyökeresen ki nem írtjuk ezt a félelmet, az ember tudatalattija mindig talál valamiféle magyarázatot vagy elképzelést, hogy fenntartsa a biztonságérzetet. Ez a félelem abban a belső elbizakodottságban gyökerezik, hogy „tudom”.

Ha végeztünk a „tudom” alapvetően elavult gondolatával, akkor kezdődik a tudatlanság mélységes elismerése. A nem-tudás azonban nem egyéb, mint egy szó. Meg kell vele ismerkedni. Mit jelent a nem tudni?

Hát nem különös, hogy a „Mi a nem-tudás?” kérdése nem-tudáshoz vezet? Ez történik akkor, amikor az emlékezetből nem érkezik válasz, hanem maga a kérdés elkezdi csendesen feltárni magát az ember előtt. Vajon egy ilyen tudatlansági állapot során nem válik az elme teljesen fogékonnyá?

Többé nem a „tudom” mondja meg a Most-nak, hogy micsoda. Ehelyett a nem-tudás során a MOST akadálytalanul kommunikálhat a figyelmes elmével. Ez azt kívánja meg tőlünk, hogy mindent, ami a tudatunkban felmerül, feltétlen éberséggel fogadjunk. Ez a feltétel nélküliség pedig a szeretetből származik.

Amikor megvan bennünk az a szeretet, hogy a létezés minden aspektusát tiszta figyelemmel fogadjuk, akkor egy átalakulási és megújulási folyamat keletkezik az adott pillanat őszinteségéből. A világról való hitünk, az önmagunkról való elképzelésünk, a felgyülemlett bizonyosságaink, elképzeléseink és véleményeink elvesztik a létjogosultságukat. Az új alap a nem-tudás őszintesége.

Az elme egyszerűvé és csendessé válik. A belső hallás és látás kiélesedik. S hirtelen egy szavak nélküli „párbeszéd” kezdődik a teremtő jelennel. A nem-tudás egy folytonosan megnyíló ajtóvá válik a teremtés számára, ami újabb és újabb lendületet vesz.

Ily módon, az emberek közötti párbeszéd során egy egészen új dolog megnyilvánulására nyílik lehetőség a résztvevők között. A nem-tudás és a párbeszéd egy és ugyanaz.

 

back to home pdf share