near death

Szervadományozás – jótékonyság? 1. rész

back to home pdf share

A természet evolúciós folyamatában a fajok fennmaradásának érdekében tett áldozatkészség magától értetődő és ésszerű dolog. Szervezetünkben a sejtek is folyamatosan „föláldozzák” magukat, hogy helyet készítsenek az új sejteknek az élet folyamatos megújulása érdekében.

Tehát a természet nézőpontjából tekintve a szervadományozásra való készség bátor és önzetlen döntés.

Az ember azonban nem csupán egy fizikai test, hanem egy többdimenziós élőlény. Mondhatni két világ lakója. A „mennyek halhatatlan fia” a föld mulandó gyermekével összekapcsolódva.

Az ember egy anyagtalan szellemi elv és egy biológiai lény között létrejött kapcsolat eredménye. Ez nemcsak különös érzés az emberi tudat számára, hanem egyben egy feladatot is jelent. Minden születendő emberi lény esetében a szellemi lény a biológiai, testi formával a méhen belül kapcsolódik össze, és a halál folyamatának során ez a szellemi lény ismét elválik az anyagi testtől és a tapasztalatok aratását tudati gyarapodásként magával viszi. A finom-anyagi világban való lebomlás fázisa után pedig a szellemi lény ismét összekapcsolódik egy földi testtel. Amikor újból a fizikai világ anyagába való lemerülésre készül, a szellemi ember végignézi és elfogadja az elkövetkező életének a lényeges feltételeit, melyek esetleg hozzájárulnak ahhoz, hogy szellemi tudata felébredjen az anyagvilágban. Ez az ember létének tulajdonképpeni célja. Szabad akaratunk a szellemi lényünkben van. Más szóval, a megszületésünk előtt már „igent” mondtunk az elkövetkező életünkre annak minden pozitívumával és negatívumával együtt, mert el akartuk fogadni a tanításait és készen állunk a születendő inkarnációnk fejlődése által a régi adósságaink kiegyenlítésére.

Tehát az ember mennyei lelke határozza meg az anyagba születés pillanatát és ő dönti el azt a pillanatot is, amikor a szívünk megszűnik dobogni és ezzel a fizikai létünk véget ér. Zavaró tényezők azonban közrejátszhatnak és beleszólhatnak ebbe a tervbe és korábban véget vethetnek az életnek vagy mesterségesen meghosszabbíthatják azt.

A halál folyamata során a valódi, szellemi lényünk számára lényeges, hogy zavartalanul, mintegy tudati aratásként, élje át az elmúlt élete legfontosabb pillanatait. Ez akkor történik meg, amikor a földi tudat elhalványul. Ez a tudati aratás hasznos lehet a túlvilágon a további szellemi fejlődés elérése érdekében, és ezzel az eredménnyel egy újabb inkarnációt lehet előkészíteni a lehető legkedvezőbb feltételek mellett.

Az éppen lezajlott élet „filmjének” visszapergetése minden bölcsességtanításban szerepel. Ebből a célból íródtak az úgynevezett „halottas könyvek” az ázsiai kultúrákban, valamint Egyiptomban. Ezeket a könyveket többször is felolvasták a haldoklóknak az utolsó óráikban és még a haláluk után is egy ideig, hogy megkönnyítsék a fizikai világból a túlvilágba való átmenetüket. Már akkor is világosan tudták, hogy a hallószerv az, ami utoljára hal meg – amit manapság a modern tudomány is igazolt. Ennek alapján megérthetjük milyen fontos az, hogy haldokló barátainkat ne zavarjuk fölösleges és ártalmas szavakkal életük utolsó pillanataiban. A magzatban szintén a hallószerv az, amelyik legelőször kel életre. Hallja az anya szerető hangját, valamint a zenét. A célszerű és tudatos viselkedés sokat segít abban, hogy a születendő lény gyengéd és szerető módon hozzáidomuljon az anyagi világhoz.

 

Halálközeli élmények

Ezeket a halállal kapcsolatos folyamatokat az eddig ismert és feljegyzett halálközeli élmények ezrei igazolhatják.

Érdekes lehet és segítséget nyújthat a számunkra az a tény, hogy mindazok, akik halálközeli élményen mentek keresztül, többé nem félnek a haláltól. Felismerték, hogy az a valódi lényünk, amelyik az anyagi érzékszerveink számára láthatatlan, és ennek a lénynek a világa egyáltalán nem természetellenes vagy elviselhetetlen – az „odaát” csak annyit jelent, hogy egy érzékelésünkön túli dologról van szó. A halál tehát csak addig ijesztő, amíg meg nem értjük, hogy valójában halhatatlanok vagyunk.

Az odaát ilyesfajta élményei teljesen új felfogást nyújtanak a tudat számára, ami lehetővé teszi a belső összefüggések átfogó módon való megértését, és ráébreszt minket a felhalmozott intellektuális tudásunk korlátozottságára. Tudatára ébredünk a (halhatatlan) szellem és a (halandó) elme között lévő választóvonalnak.

Amit ebben a világban elméleti szinten tanulunk, az az elménk számára hasznos, rögzül az agyunkban és itt marad a földi térfélen. Csak az kerül megőrzésre odaát és kísér el minket a túlvilágra, amit egy mélyebb, alapvetőbb szinten élünk át.

Rendszerint nem engedjük, hogy a Szellem vezesse az életünket. Igyekszünk a saját kezünkbe venni a sorsunkat, mivel a háttérben álló isteni-szellemi lény nem képes hozzáférni a tudatunkhoz. Így gyakran beleavatkozunk a természetes eseményekbe anélkül, hogy láthatnánk ennek a következményeit, vagyis a teremtés kibernetikus (irányadó) rendszerének a valódi ismerete általában hiányzik belőlünk.

A halálközeli élmények, amikor a tudat kiszabadul az anyagi elme korlátai közül, egészen új belátást nyújtanak az embernek és teljesen megváltoztatják a szóban forgó személy jelenlegi életét, mivel földi létének az értelme hirtelen világossá válik a számára.

Némelyek azt mondják, hogy a halálközeli élményeket az agy oxigénhiánya okozza, tehát egy hallucinációs világ jelenik meg az illető előtt. Akkor viszont hogyan lehetséges az, hogy mindeközben oly ragyogó és sorsfordító belátások születnek?

Az amerikai idegsebész, Eben Alexander, aki materialista nevelésben részesült, olyan mély benyomásokkal tért vissza egy halálközeli élményből, ami teljesen megváltoztatta az életét. Azt írja: „Amikor elhagyjuk a fizikai test és az agy korlátait, csak akkor ismerhetjük meg az egész teremtéssel kapcsolatban álló végtelen közösség terét, és csak akkor tapasztalhatjuk meg a teremtő határtalan szeretetét.”

A halálközeli élmény az átmeneti szakaszban történik, amikor az agytudat, ami egyrészt a szellemi, lelki és finom-anyagi testek, másrészt az anyagi test között lévő életfonalat képezi, átmenetileg kikapcsol ugyan, de még nem szakad el véglegesen. Ez az az időszak, amikor az elmúlt élet teljes áttekintésére kerül sor. Érdekes módon nem egy külső személy az, aki a szóban forgó személy életének panorámáját, mintegy ítélőbíróként, végignézi, hanem inkább maga a személy a megfigyelő, aki ily módon élettörténetének lényegét tudatosítja önmagában. A lényeg ily módon tovább vihető a fejlődési úton számos kitűzött cél felé; egy olyan utazás felé, melynek során az illető egy mindent átfogó kozmikus tudatra ébredve végül mindent maga mögött hagy.

A halálközeli élmény után az emberek visszatérnek az életbe. Ez azért lehetséges, mert az ezüstfonal, ami a túlvilágra nyúló testeket az anyagi testtel összeköti, még nem szakadt el végleg, így ezek a testek még nem váltak el egymástól.

Az ember összetett lény, aki egyrészt halhatatlan lélek, másrészt egy olyan lélek, aki a szelleminek és az anyaginak egyaránt részese. Az ember lelke részben halandó, részben halhatatlan.

Amikor meghalunk, ez az összetettség megszűnik. A halál egyfajta újjászületés a túlvilágon.

Az alvás során, ami a halál kistestvére, az összetettség fellazul ugyan, de nem válik el egymástól. Álmainkban a szemünk optikai érzékelőrendszere nélkül is képesek vagyunk látni.

A halálközeli élményhez hasonlóan, melynek során az összetétel fellazulása hangsúlyozottabbá válik, álmainkban az érzékelésünk szintjei kitágulnak. Azt tapasztaljuk, hogy ilyenkor az idő is sokkal gyorsabban telik.

A szellemet, a lelket és a testet elektromágneses sugárzások fogják össze. A halandót a halhatatlannal a lélek köti össze. Amikor meghalunk, a finom anyagi formánk kiemelkedik az anyagi testből, elhagyja azt és nem részesíti többé életenergiában. Elszáll, mint egy ballon, amit nem lehet visszatartani. A fizikai test lélek nélkül marad hátra.

Ahhoz, hogy jobban megértsük ezeket a kapcsolatokat, szeretnénk közelebbről szemügyre venni az ember többdimenziós lényét.

back to home pdf share