1

Szuperlatívuszok

back to home pdf share

Ez „bámulatos”, „döbbenetes”, „észbontó”. Ilyesféle szuperlatívuszokhoz folyamodunk, amikor az általunk tapasztalt dolgokkal kapcsolatos ámulatunkat, vagy elképedésünket egy kissé túlzott formában akarjuk kifejezni. Ám amikor ezt tesszük, nagyon könnyen elfelejtjük, hogy a legkülönlegesebb tapasztalat is térbelileg meghatározott, ezért még mindig behatárolt és korlátozott. Talán valami olyasféle vágy lehet ez, hogy az ismert dolgok mögé hatoljunk, oda, ami mindent felülmúl: a korlátlanhoz, a végtelenhez, ami arra késztet minket, hogy átlépjünk a határainkon. Az űrkutatás például zseniális műholdakat használ arra, hogy a legtávolabbi horizontokat fürkéssze, vizet keressen a Marson, vagy földön kívüli élet után kutasson. Másrészt viszont a magasan képzett kvantumfizikusok a legkisebb részecskék után kutatnak és egyre mélyebbre igyekeznek behatolni az anyagba egészen addig, ahol a fizikai anyag már beleolvadni tűnik a szellemibe. Ezáltal azonban vajon tényleg eljutunk arra a valóban legfelsőbb szintre, ami a háromdimenziós érzékelésünk minden tapasztalatát felülmúlja?

Nem lehet, hogy a mi összes tudásunk és tapasztalatunk az, ami megáll valamiféle határon, mert már idejétmúlttá vált, még mielőtt levonta volna a végső következtetéseket? Nem az a helyzet, hogy minden eszmei célt maga elé tűző törekvés eleve kudarcra van ítélve, még mielőtt bármit is megvalósított volna?

Hová fog mindez vezetni? A végén bizonyára mindenhová. Ugyanakkor sehová!

Mert sehová máshová nem vezethet, mint oda, ahol az idő és a tér véget ér és minden sokféleség végül vagy széthull vagy egymásba olvad.

Abba az egységbe, ami mindent magába foglal és meghalad, és ahol a sok univerzum és dimenzió, ami körülvesz minket és belénk hatol, mind Egyként van jelen.

Mindezt elméletileg nagyon jól tudjuk. De vajon valóban tudatában vagyunk-e mindennek? S a legfontosabb kérdés az, hogy mi magunk meg is éljük-e ezt a tudást? Hogy a tudatállapotunk valóban létállapottá vált-e. Egy olyan életté, ami az abszolút egységbe olvad és felad minden megkülönböztetést és elválasztottságot. Az örökkévaló és határtalan valóság fényében való életté?

Ha így van, akkor nincs többé helye semmiféle tévelygésnek, sem ideje bármiféle halogatásnak. Akkor csak egyetlen lehetőség marad, az hogy az egész lényünket átadjuk ennek az életnek.

Ez az, ami igazán „ámulatba ejtő” és „észbontó”.

 

Ez a cikk először a Pentagram 2018/4 számában jelent meg.

back to home pdf share