Game

Találkozások

back to home pdf share

Előfordul, hogy találkozunk valakivel, kezet fogunk vele és váltunk néhány szót. Egy tekintet benyomást kelthet bennünk. Talán óvatosak vagyunk, mivel már volt néhány rossz tapasztalatunk a múltban. A szívünk azonban a saját útját követi és önkéntelen, nem törődve a tapasztalatainkkal, közelséget vagy távolságot alakít ki, szeretetre vagy heves ellenszenvre lobban. Egy ilyen találkozás után aztán néha zavarban vagyunk a viselkedésünket illetően.

„Hiszen mi valamennyien kapcsolatban állunk,” mondja a szív, „ne áltasd magad. Ahogy viselkedtél, az te vagy. Még az is, ahogy gondoskodsz, szeretsz vagy barátkozol, az is mind te vagy.” A tapasztalataink azonban arra tanítanak minket, hogy a törődés csalódást okozhat, a szeretetünket elárulhatják és a barátságok ellaposodhatnak. Valahányszor ez történik, fájdalmas sebeket ejt rajtunk. Szinte naponta olvashatjuk a médiában, hogyan tiporják meg az emberek szívét és hogyan teregetik ki egy ember legbenső életét a média piacterén. Lelkünk mélyén valami tiltakozik ez ellen. „Ez nem lehet igaz. A szeretet szeretet, a barátság pedig barátság.” A média azonban közzé tesz, hírverést kelt – ez a dolguk. Burkolt módon azt sugallja, „Lehetnek fennkölt elképzeléseid, de az emberi természet egyáltalán nem fennkölt, és ezt ez a riport is újfent bizonyítja.” A riportok némelyikét, úgy tűnik, valamiféle megvetés kíséri és a média szenzációt csinál ebből az ellentmondásból az ember legbensőbb lényének értékeihez viszonyítva. Mire az ember azt mondhatja, hogy „ez egyszerűen lehetetlen”.

Lehetséges, hogy egy kezdeti esemény újra és újra megismétlődik, mint egy elakadt lemez? A körülmények mindig mások, de a téma mindig ugyanaz: az egység felbomlása, a belső értékek kívülre helyezése és egy külső világ teremtése, amelyben a belső lények kívülről szembesülnek egymással és idegenekként tekintenek egymásra.

„A végzet azt jelenti: ellenkezni, csak ezt és semmi mást, örök ellenkezést.” (Rilke) 

Szembesülünk egymással – és amikor nagyon közel kerülünk egymáshoz, a boldogságunk közepette is szenvedünk. Ugyanez a költő azt kérdi: „Ezek a régi szenvedések végül nem lehetnének gyümölcsözők a számunkra?” és arra a következtetésre jut, hogy ezek a szenvedések tesznek minket „valami többé, mint amik vagyunk”.

Mi ez a „több”? Vessünk egy pillantást a találkozásainkra. Ezek mindig valamiféle figyelemhez kapcsolódnak. Nyitottak vagyunk egymásra, mert az ember alapjában véve nem zárkózott lény. Így aztán a gondolatainkkal, érzéseinkkel és lelkünkkel messzemenően egymásba hatolunk. Ha mélyebb találkozások jönnek létre, egyfajta lelki tér alakul ki és két ember egy közös atmoszférát hoz létre. Mindkettőjükből kiáramlik valami a másik felé és ezek az áramlatok elvegyülnek egymással. Olyan ez, mint egy ital keverése – amiből aztán mindketten isznak. Így elmerülünk egymásban, átalakítjuk magunkat a másik által és a másik tükrében szembesülünk önmagunkkal. Ez néha csodálatos, máskor viszont borzalmas. Azonban minden alkalommal átalakulunk egy kissé. Ily módon vajon valóban elérjük azt, hogy azzá a „többé válunk”, amiről Rilke beszél?

Úgy is tekinthetünk önmagunkra, mint egy összerakós játék darabjára, de valamennyien olyan darabok vagyunk, amelyek nem egészen illeszkednek egymáshoz. Mindenki egésznek tapasztalja magát, és ez igaz, mivel mindenki saját magát alakítja. Az emberiség kirakós játékát azonban nem lehet ily módon összerakni, mert az egyéni sorsunk folytán nem vagyunk képesek arra, hogy átlássuk az egészet.

Minden találkozás egy másik emberrel az egység ígéretét hordozza magában. Ám általában ez csak megvalósulatlan ígéret marad, mert úgy érezzük, hogy feneketlen mélységek és ismeretlen áramlatok választanak el minket, amitől visszarettenünk. Ezek a szakadékok bennünk vannak és ennél fogva szintén kapcsolódnak a többiekhez. Valójában úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég erősek vagy elég teljesek ahhoz, hogy feltöltsük ezeket a mélységeket.

Így aztán maradunk a saját félelmeinknél, fenntartásainknál és taktikáinknál. Érezzük, hogy egy magasabb rendű lényre lenne szükség ahhoz, hogy ezek a mélységek feltöltődjenek és az út szabaddá váljon. Ugyanakkor néha valami felvillan bennünk, mint egy jelzőfény, és rámutat arra, hogy van bennünk valamiféle képesség, ami még nem bontakozott ki.

Az egység ily módon szembesül velünk egy-egy megvilágosodott pillanatban. Ez egy nagyon egyszerű, láthatatlan, mindenütt jelenlévő színtér, ahol az összes történés zajlik, beleértve a találkozásokat is. Az egység az az egyetlen élet, amelyben részt veszünk. Ez a teljesség, a valóság, az egyetlen, amit mi megbomlottként tapasztalunk.

Gyakrabban kereshetnénk azt az utat, amelyen az egység felvillan bennünk. Ez a mindent átölelő mag, ami bennünk lakozik, megmondhatja nekünk, hogyan közelíthetjük meg legjobban az egységet, hogyan oldhatjuk fel a belső akadályokat, hogyan ismerhetünk fel és gyógyíthatunk meg régi sebeket, és feltölti a lelkünkben lévő üres tereket. Ha elhatározzuk, hogy helyreállítjuk ezt a kapcsolatot saját magunkkal, akkor a jó szándékaink megvalósulhatnak és a legnagyobb álmunk valóra válhat: igazán nyitott szívvel leszünk képesek találkozni másokkal.

 

 

Megjegyzés: A Rilke idézetek a Duino Elégiák nyolcadik és első részéből valók.

 

back to home pdf share