kaleidoscope

Teremtő képzelet - átalakulás az észlelés által

back to home pdf share

Henri Corbin francia tudós, számos publikációjában az iszlám miszticizmust tanulmányozta. Az egyik legjelentősebb műve L’imagination créatrice dans le soufism d’Ibn ’Arabi (Teremtő képzelet Ibn ‘Arabi szúfizmusában)[1] rámutat arra, hogy hogyan próbálja megérteni, úgymond belülről kifelé, Ibn ‘Arabi (1165-1240, a szúfizmus egyik legjelentősebb tanítója) gondolatait. „Az egyetlen módja annak, hogy megértsük őt az, ha egy pillanatra a tanítványává válunk és úgy közeledünk hozzá, ahogy ő maga közeledett a szúfizmus számos mesteréhez. Megpróbáltuk egy percre vele együtt átélni az ő szellemiségét.”[2]

Ez az áttekintés nagy vonalakban megpróbál kiragadni néhány szempontot Corbin könyvének tartalmából. Egy tudati képességről van szó, ami arra vár, hogy kibontakoztassuk. Ibn ‘Arabi, aki nagy hatást gyakorolt az iszlám miszticizmusra, manapság kezd jelentős szerepet kapni a vallás határain túl. A munkája az Igazság felismeréséről és megvalósításáról szól.

A dolgok külső érzékelése és a megvizsgálásukra irányuló igyekezet a természettudósok világméretű együttműködéséhez vezetett. Hasonlóképpen az élet belső világainak felfogása és kutatása azoknak az együttműködéséhez vezethetne, akik a lelki dimenziókat kutatják. Corbin könyve lélegzetelállító mélységű és nagyságú belső távlatokat nyit.

A teremtő képzelet nem újdonság. Az utóbbi századokban azonban valahogy háttérbe szorult, feledésbe merült és eltörpült az anyagi világ megfejtésére való törekvés mellett. A reneszánsz idején a teremtő képzelet Nyugat-Európában is közismert volt. Corbin Jakob Böhme-re, J.G. Gichtel-re, Valentin Weigelre, Swedenborgra és másokra emlékeztet minket kijelentve, hogy Ibn ‘Arabi követői jól beleillettek volna Johann Valentin Andreae körébe (ahol a rózsakeresztes kiáltványok gondolatai 1614-1616 táján megszülettek).[3] A 20. században a teremtő képzelet iránti érdeklődés felélénkült.[4]

 

A valóság szerkezetéről

Az észlelés a valóságban való részvétel, és amit észlelünk, az mindig a mi személyes valóságunk. A vallások belső tanításaival egyetértésben Ibn ‘Arabi a valóság három tisztán megkülönböztethető rétegére mutat rá (melynek, az igazat megvallva, csak a legfelsőbb rétegét nevezhetjük állandó valóságnak).

Ismerjük a látható világot, ami az érzékeink és az általunk készített tudományos eszközök számára hozzáférhető. Ezen túl létezik még a tiszta ideák isteni-szellemi világa, ahonnan a teremtő impulzusok kiáradnak. Végül a kettő között van a lélek világa. Ez egy finomanyagi világ, ami az isteni ideák képeit őstípusok formájában jeleníti meg. Ezt a világot számtalan lény népesíti be, melyek szintén teremtőek: ők alakítják formailag a világunkat és impulzusokkal látják el („informálják”) az ily módon kialakított formákat.

A teremtő képzelet a valóság középső rétegére irányul. Belőle alakultak ki az érzékeléshez szükséges szervek is. Az emberben mindhárom réteg jelen van – de csak az egyik fejlődött ki teljesen. A teremtő képzelethez szükséges „szem megnyílása” mérföldkövet jelent: a valóság egy újabb szférája nyílik meg általa. Ugyanakkor az élet értelme mondhatni közelebb kerül hozzánk. Mert ahogy Ibn ‘Arabi és sokan mások is megállapították, a mi világunk a belső világok terméke.[5] Ibn ‘Arabi világunkat „egy Mennyekből aláereszkedett könyv”-höz hasonlítja.[6] Ezt a könyvet pedig csak onnan lehet megfejteni.

 

A teremtő képességről

A teremtő képzelet az egyszerű érzékelés és az emlékezés mögé hatol. „Teremtő” abban az értelemben, hogy a belső világokat impulzusokkal látja el, életre kelti és megtermékenyíti. Érzékelő és érzékelt áthatja egymást és átalakítja egyik a másikat. Az érzékelő egy új, lelki formát kap, melyhez a képzelet új érzékszervei kapcsolódnak. [7]

Ibn ‘Arabi szerint a Teremtés egy soha-véget-nem-érő folyamat.[8] Az isteni képesség minden pillanatban kiárad a valóság legmagasabb szintjéről – a képzelet segítségével, vagyis az elgondolás isteni erejével. A legmagasabb szint isteni „nevekből” áll, azaz isteni tulajdonságokból és isteni ideákból. Ezek az Istenség élő nézetei, melyek arra törekednek, hogy felfedjék magukat, hogy fizikai formában megmutatkozzanak. Így a finomanyagi, lelki birodalmakban testesülnek meg halhatatlan lényekként. Ibn ‘Arabi ezeket a köztes birodalmakat „felhő”-nek (‘ama) nevezi.[9]

Ez a folyamat halhatatlan „abszolút” lényeket[10] szül, akik viszont saját maguk is képeket teremtenek, mivel a képzelőerő már a születésüktől fogva a természetükben van. Ennek nyomán megnyilvánulások jönnek létre abban az összesűrűsödött, megkristályosodott világban, melyben élünk. Minden egyes növényi és állati faj, ahogy minden egyes ember is, halhatatlan egyéniségek képe, ami viszont egy isteni név képe. Ez azt jelenti, hogy minden egyes emberi lény földöntúli mélységeknek van birtokában, melyek a lélekbirodalmakba nyúlnak – és (második lépésként) azon is túlra, az isteni-szellemi birodalomba. Ibn ’Arabi szerint minden ember mélyen önmagában hordja a saját „szent szellemét”, a saját „személyes Istenét”, a saját közvetlen kapcsolatát az isteni-szellemivel[11], a saját „tudásának és kinyilatkoztatásának angyalát”[12].

Az emberiség minden igyekezete, hogy belátáshoz jusson, ezen az emberben lévő rejtett dimenzión, ezen a „belső Mennyországon” alapul. Az egyén transzcendens nézete belevetül a halandó emberbe, hogy az az önmagában rejlő tökéletességet keresse. S mivel számtalan isteni név és tulajdonság létezik, így az emberek egyéni, személyes megjelenésében is számtalan különbség van. S ezek az emberi tevékenység által még tovább sokszorozódnak egészen a végtelenségig.

A természet teremtményeit (és önmagunkat is) csupán egyszerű természeti lényeknek tartjuk, akik nincsenek tudatában létük (létünk) földöntúli dimenziójának. A külső formát tartjuk létük egyetlen nézetének, a belső, lelki világuk viszont elfedve marad a számunkra. Corbin szavai szerint az ember ilyenformán a bálványimádás csapdájába esett.[13] Ezért aztán a képzeletet puszta fantáziának tartjuk, összekeverve a képzeletbelit a képzelődéssel, vagyis azzal, ami egyszerűen valótlanság.[14]

Aki viszont engedi, hogy a teremtő képzelete megnyilvánuljon, az egy lelki születési folyamatba lép, ahol minden, amit érzékel, felfedi a belső oldalát. Egyidejűleg a képzelet eredete is feltárul. Ami lefelé, a „durva-” és a „finomanyagi” birodalmakba irányul, az mind isteni, teremtő képzeleten alapul. Ez visszhangot kelthet (ahogy ez szándéka is) az emberi gondolkodáson belül. S az isteni leereszkedésre a „megfelelő” válasz a belső felemelkedés – ami viszont ugyanazon erő által történik, mint ami által az isteni leereszkedett.[15]

A teremtő képzeletet előmozdító teremtő energiák a szívben koncentrálódnak. Más szóval a szív lelki szemeket fejleszt, ami a megértés és a szeretet közötti kapcsolathoz vezet.[16]

 

A jelképességről

Tehát a mi világunk „tiszta ábrázolás”-ként, jelképként jelenik meg. Ez a földöntúli eredetére utal és „fénnyel teli árnyékok” tárházává válik, melyek az őket megteremtő fényről tanúskodnak.[17] A teremtő képzelet által minden élő dolog a külső szem számára lenyűgöző csodává, jelképpé alakul át.[18]

Ez az emberre is vonatkozik. A leghatározottabb titok, amit a teremtő képzelet az ember számára felfed, az a benne lévő „isteni másik”-nak, a belső Úrnak az érzékelése.[19] Ez az ember halandó létének az ellenpárja. Corbin újra és újra Ibn ‘Arabi nézetét idézi, miszerint ez a „kiegészítő ellentét” sohasem „inkarnálódik”. Sohasem vesz fel „hús-vér” fizikai formát, mindig csak előkép marad, melynek az a szándéka, hogy önmaga lehető legjobb képét hívja életre. Ez az előkép az ember képét az „égi” birodalmakba való fölemelkedésre szólítja fel.[20] A kétsarkúság azonban ott is megmarad. Az isteni név most a lelki birodalomban alakít ki képet magáról.

Ibn ‘Arabi elmondja, az ember hogyan találja meg a beteljesülését a belső Ura érzékelésében és felismerésében és azáltal, hogy belép a „Paradicsomába”.[21] Rámutat, hogy az új szemek, a teremtő képzelet szervei, valójában a belső isten szemei.[22]

Henri Corbin könyve nem könnyű olvasmány. Ha azonban az ember megpróbálja megragadni Ibn ‘Arabi gondolatait, már az is egy belső folyamatot indít útjára. Az ésszerű gondolkodás egyedül nem képes igazolni Ibn ‘Arabi állításait. Ehhez valami mélyebb dolognak kell felébrednie. Corbin, Ibn ‘Arabi útját követve, tanuló marad. Világos, érthető nyelven vázolja fel a többdimenziós valóság körvonalait. Könyve bátorításként szolgál a szellemi úton való felelősségteljes elinduláshoz a mi jelenlegi, modern világunk körülményei között.

 

-------------------

 

[1] Párizs, 1958; angol változat: Princeton, 1969

[2] Henri Corbin: Teremtő képzelet Ibn ’Arabi szúfizmusában, 5. old.

[3] u.o. 92. és 181. old., hivatkozással a rózsakeresztesekre: 15. old.

[4] Rudolf Steiner, Jan van Rijckenborgh, C.G. Jung és mások utaltak a témára. Lásd még Gary Lachman: A képzelet elveszett tudása, Edinburgh 2017

[5] u.o. 180. o.

[6] u.o. 28. o.

[7] u.o. 182. o.

[8] u.o. 91. o.

[9] u.o. 185. o.

[10] u.o. 12. o.

[11] u.o. 18. o.

[12] u.o. 21., 34., 54-62. oldalak

[13] u.o. 187. o.

[14] u.o. 194. o.

[15] u.o. 189. o.

[16] u.o. 98. o.

[17] u.o. 191. o.

[18] u.o. 80. o.

[19] u.o. 81. o.

[20] u.o. 84. o.

[21] u.o. 132. o.

[22] u.o. 151. o.

back to home pdf share