Labyrinth

Út valahová

back to home pdf share

Az egyszerű parkolóhelyen, ahol a kis csoportunk indulásra várva állt, keveset lehetett látni a környezetből. Mindenféle dolgokat mondtak nekünk, hogy mire számíthatunk, de azt nem mondták meg, hogy hová kell mennünk.

Lopva körülnéztem. A többiek annyira magabiztosnak tűntek! Volt hátizsákjuk, túrabakancsuk és praktikus vizes palackjuk. Azt hiszem mindannyian túlélési leckéket vagy valami hasonlót vettek, mivel mindegyikük ismerte a technikai szókincset. Úgy beszélgettek a vezetőkkel, mintha már sok ilyen út lenne a hátuk mögött.

Számomra minden új volt. Én csak tátott szájjal figyeltem.

Minden úgy hangzott, mintha világéletemben erre vártam volna. Tele voltam kérdésekkel, de nem tettem fel egyet sem. Mégis megválaszolásra kerültek, de iránymutatás nélkül. Amikor megkérdezték, hogy akarok-e egy utazást tenni, meglepődtem, hogy elfogadtak, ugyanakkor tudtam, hogy semmi sem tarthatna vissza. Még a hátrányokat is, mert kétségtelenül azok is voltak, világosan számításba vették.

 

Egyszerűen nem volt megállás

 

Egy ideje már olyan érzésem volt, hogy valamire nagyon várok, de nem tudtam, hogy valójában mire is. Egy idős férfi minden látható ok nélkül rám mosolygott és ez azt az érzést keltette bennem, hogy jó úton vagyok. Felfoghatatlan talán, de tagadhatatlan. Azután találkoztam ezzel a turistacsoporttal. Figyelemre méltó embercsoport és mindegyik annyira más... S noha én már középkorú voltam, itt zöldfülűnek számítottam. Különös módon a magabiztosak egyúttal sokkal lezserebbek voltak. Kihagyták a bevezető estet egy játék kedvéért, amit játszani akartak. De nem számít, ők már úgyis annyi mindent tudtak erről. Hé, most meg mi van? A hátizsákosok most itt hagynak minket, vagy ez csak úgy tűnik? Igen, így történt. Visszafordultak, de a meghátrálás szóba sem jöhetett, mivel nem volt visszaút.

A vezetők odajöttek és jó utat kívántak. Mindannyian kezet ráztunk és azután már mentem is a saját utamra. Mondhatja valaki, hogy ez lehetetlen egy kis csoport közepette, és mégis így volt. Csak egy iránytűm volt, de nem tudtam, hogy hogyan működik. Mivel azt sem tudtam, hogy merre kellene mennem, egyszerűen csak elindultam. Ami nagyon is jól tetszett nekem – hisz a környezet csodálatos volt és bizonyos időközönként találkoztam egy útitárssal, néha olyannal, akit ismertem, néha pedig olyannal, aki már régebben úton volt, mint én. Mindannyian a saját iránytűnkre hagyatkoztunk, de ezek valószínűleg mind másképp készültek, mert nem volt senki mellettem sem mögöttem. Vicces módon olyan érzés volt, mintha lenne, de amikor körülnéztem, nem láttam senkit.

Annyira örültem, hogy a saját utamat járom, hogy majdnem ugráltam. Noha figyelmeztettek minket, nem láttam semmiféle veszélyes akadályt. Néha láttam valakit csendben álldogálni aggodalmas arccal, aztán találkoztam valakivel, aki lefeküdt a földre. Segíteni akartam neki, de ez nem ment valami jól, ezért az illető azt mondta, hogy majd ő boldogul egyedül.

Természetesen néha esett az eső és gyakran hideg volt vagy forróság, de általában véve az utazásom szépen, simán ment. Aztán egyszer csak egy határhoz értem. Nem mintha láttam volna, csak akkor vettem észre, amikor már átléptem rajta. Egyszerre minden más lett, számomra ismeretlen. Ezért sokkal óvatosabban haladtam, néha habozva, hogy jobbra menjek vagy balra. Voltak hasadékok a sziklákban, amit át kellett ugranom, néha nem minden veszély nélkül. Voltak részek, amelyek nagyon magasak voltak és kifárasztottak, azután ijesztően meredek kanyargós ösvények lefelé, amelyek csúszósak voltak az esőtől.

 

Ám sohasem kívántam, hogy bárcsak otthon maradtam volna...

 

Itt volt az otthonom, minden pillanatban.

Jelenleg ez előtt a hatalmas sziklatömb előtt állok, már hetek vagy hónapok óta, már nem is tudom. Már mindenfélét megpróbáltam. Toltam, húztam, löktem, csapkodtam, faragtam, megrohamoztam, felmásztam rá, de lecsúsztam róla többször is. Embernek nyoma sincs a láthatáron én pedig egy lépést sem tudok továbbhaladni. Összeszedtem minden erőmet, de nem akarja megadni magát. Visszamenni lehetetlenség – meg sem kell próbálnom. Nem maradhatok itt örökké, vagy igen?

Éhes vagyok és szomjas s ezért mindent megtennék, csak megszabadulhatnék már ettől a sziklatömbtől. De minél inkább próbálkozom, annál fáradtabb leszek és semmiképpen sem akarok elaludni. Meg voltam győződve arról, hogy az embernek sohasem szabad elaludnia, mert akkor nagyon nehéz felébrednie. Leülök a sziklatömb egyik kiszögellésére és elgondolkodok mindazokon a módszereken, amelyekkel már megpróbálkoztam. És mégis, kell valamilyen útnak lennie… Időnként úgy tűnik, mintha hirtelen valami hasznos dolog jutna az eszembe, de amint megpróbálom megragadni, egyszerre elillan.

Az egyetlen dolog, ami igazán magára hívja a figyelmemet ebben a környezetben, az egy nagy testű madár, amelyik a sziklatömb tetején ül. Már ott van egy jó ideje. Ez egy különleges állat, amelyik kíváncsian bámul rám. Annyira egyedül vagyok, hogy szinte hajlamos vagyok beszédbe elegyedni vele, de ez természetesen őrültség. Néha- néha felröppen egy kicsit aztán visszatér ugyanarra a helyre. Jó lenne, ha én is tudnék repülni, gondolom. Akkor át tudnék repülni ezen a sziklán. Lehet, hogy az a madár a sziklatömb mögött lakik?

Ni csak, megint fölrepül, magasabbra, mint korábban és én követem a tekintetemmel. Egyre magasabbra szárnyal és csodálatos látni, ahogy a karcsú szárnyai elütnek az ég kékjétől. Fénykör veszi körül és ekkor veszem észre, hogy pontosan a Nap és én köztem repül, egyenesen a fény felé.

Megfeledkezem a sziklatömbről és hagyom, hogy a szívem vele repüljön, olyan szép, fényes és szabad. Utazásom egyik része sem múlja felül ezt a fenséges repülést és úgy látszik, mintha a madár egy átható fehér fényből lévő koronát viselne mindenféle színű ékkövekkel. Bolondság, de úgy érzem, egyre közelebb kerülök hozzá aztán egyszer csak elérem a hátát, ahol egy puha ülést találok. Együtt szárnyalunk pompásan keresztül az égen, ám hirtelen az utamra gondolok. Lehet, hogy felfelé vezet?

A madár hátrafordítja a fejét, én pedig egy régi ismerős szemébe nézek, de ki lehet az? A hangja egyszerre mély és magas, lágy és tiszta: „Először fölfelé, azután lefelé megint, aztán munkára fel!”

Azután vidáman leereszkedünk megint ugyanarra a pontra, ahol korábban álltam. A sziklatömb még ott van, de most már átlátszó. Teszek egy lépést és minden erőfeszítés nélkül keresztülsétálok rajta.

back to home pdf share