Abstract

Véget vethetünk-e a karmának?

back to home pdf share

Egyszerűen szólva a karma törvényét az ok és okozat törvényeként fordíthatjuk le. Ez a törvény azt mondja, hogy minden tettnek van valamiféle következménye, ami összhangban áll az eredeti tettel járó minőséggel. A buddhista tanításban a karma törvénye a reinkarnációba vetett hithez, valamint az élet és halál kerekéhez kapcsolódik. Ebben a cikkben arra vállalkozunk, hogy tárgyilagos pillantást vessünk a karma törvényének napjainkban való érvényesülésére. Ennek során felmerül a kérdés, vajon lehetséges-e, hogy az ember felülemelkedjen ezen a törvényen és egy teljesen másfajta rend szerint éljen?

Kezdjük azzal, hogy az ok és okozat törvénye a természetben is nagyon jól megfigyelhető. Mindenféle természeti erő megjelenése visszafordíthatatlan hatást kelt a természet törvényei szerint. Ha józanul megfigyeljük az ok és okozat törvényének működését a természetben, nem tudunk különbséget tenni jó és rossz hatás között. Amit látunk, az csak az építő és romboló erők közjátékának az aktuális kibontakozása. Ezeknek az erőknek a hatása a makrokozmosz bolygói birodalmától kezdve egészen a sejtek birodalmáig terjed, beleértve az emberi test sejtjeit is. Ezen a két erőn kívül a figyelmes szemlélő egy harmadik természeti erőt is felfedezhet, amit úgy nevezhetnénk, hogy isteni harmónia, illetve isteni rend. Ez a mindenre kiterjedő isteni harmónia teszi lehetővé az általunk ismert élet egyre bonyolultabb és egyre finomabb formában való megjelenését.

 

Az ok és okozat törvénye a mi logikai gondolkodásunkban gyökerezik

Az ok és okozat törvénye a természetbeli megnyilvánulásán kívül a logikus emberi gondolkodásba is belegyökerezett. Mondhatnánk úgy is, hogy az ok és okozatként ismert külsőleg látható rend nagymértékben befolyásolta az emberi gondolkodást. Mindenki elismerheti önmagában, hogy a normális emberi gondolkodás ennek az elvnek az egyenes vonala mentén zajlik. Tehát megállapíthatjuk, hogy ez a törvény akaratlanul is mélyen belegyökerezett az elménk működésébe a múltnak a jelenen keresztül a jövő felé tartó mozgása formájában.

Mi, emberek folyton új helyzetekkel szembesülünk a külvilágban, amire reagálnunk kell. Mi pedig a megszerzett tudásunk és tapasztalataink szerint reagálunk ezekre, amit felgyülemlett múltnak is nevezhetnénk. Valakinek a múltjából származó információ közli, hogy mit kell tenni a jelen helyzetben és ez alakítja ki a jövőt. Természetesen ez a jövő ilyenformán közvetlenül az illető múltjához kapcsolódik, a saját felhalmozott tapasztalatainak minősége és a saját lényének állapota szerint. A külső kihívások kezelésének leírt folyamatát, ami gyakorlati szempontból kétségtelenül jó és szükséges, általában a belső életünkre - a lélekéletre - is alkalmazzuk. A téridő világának elvét alkalmazzuk egy potenciálisan időtlen lény számára.

Vagyis, a bennünk keletkező belső kihívásokat és erőket - érzelmeket, vágyakat, félelmeket, stb. - a felhalmozódott tudásunk és tapasztalataink szerint, a mi kis múltunk alapján éljük meg. A múlt alapján próbálunk meg megoldani, kezelni vagy irányítani ezeket az úgynevezett belső nézeteket. Ilyen formán azonban az időhöz és a karma törvényéhez kötjük magunkat és tovább szőjük saját létünkbe a fonalát.

Nagyon könnyű megállapítani, hogy belső világunkat a felgyülemlett múlt alapján alkotjuk. Ami viszont nem annyira nyilvánvaló, az a cselekvésünk kiindulópontja, ami semmiféle jelentős változáson nem megy keresztül. A felgyülemlett ismeret bővülhet, a megélt tapasztalat egy kissé gyarapíthatja az emlékezetet, de a cselekvésünk tulajdonképpeni természete ugyanolyan marad. A felhalmozás és a feldolgozás mozzanata, a fejetlenség, a tudatos és ösztönös szándékok működése változatlan, ami aztán továbbkerül a jövőbe és megpróbál hatást gyakorolni önmagára.

Amit mi itt múlt alatt értünk, az tulajdonképpen mindannak az összessége, amik vagyunk és aminek az alapján élünk. Ez az, amit mi „énnek”, illetve „enyémnek” nevezünk. Ide tartoznak az én emlékeim, az én tapasztalataim, az én hitem, az én felfogásom, az én utam, az én kívánságaim, az én problémáim, az én örömöm, az én bánatom, az én tulajdonom, az én elért eredményeim. Az énnek – a múltnak – ez a mozgása az, ami az ok és okozat törvénye, azaz a Karma Törvénye mögött rejlik.

 

Vajon lehetséges a jelenben élni a múlt befolyása nélkül?

Ha rálátunk erre a tényre – pusztán megfigyelőként – világossá válik, hogy a karma vége az én, az egó végében rejlik. Az ember karmájának vége egy olyan jelenhez kapcsolódik, ami nem a múlt terméke, hanem mentes a múlttól. Ha ezt megértjük, rögtön felmerül a kérdés: Vajon lehetséges a jelenben élni a múlt befolyása nélkül? Találgatások, elképzelések, következtetések, ítéletek és összehasonlítások nélkül? Lehetséges tudatában lenni a jelennek anélkül, hogy bármiféle irányt akarnánk szabni neki? Mert minden én által szabott irány a múlt része, az én beidegződéseinek a része. Az irányszabás nélküli tudatosság lényegében nem más, mint az önismerethez vezető ajtó.

Az önismeret során minden szándékot, félelmet, vágyat fel kell tárni, ami az ember tudatában van, pusztán azzal a felfogással, hogy „ez van”. Lehetővé kell tenni az emberi állapot feltárását Isten számára, mintegy néma vallomásként, hogy „ez van”. Az ember állapota valójában nem titkos, de az embernek Istennel együtt látnia kell annak az egyszerű igazságát „ami van”, ahhoz, hogy az Isten és ember között lévő alapvető elválasztottság véget érjen. Jakob Böhme ezt így írja le: „Ha csendben vagy, az vagy, ami Isten volt, mielőtt azzá a természetté és teremtménnyé vált, amiből megteremtette a te természetedet és a te lényedet. Tehát te azzal látsz és hallasz, amivel Isten látott és hallott, mielőtt a te saját látásod, hallásod és akaratod kialakult volna.” Vannak olyan egyének vagy csoportok, akik belső állapotuknak köszönhetően képesek segítséget nyújtani és támogatni ezt az önismereti folyamatot.

 

Elfogulatlan érdeklődés

Az elfogulatlan érdeklődéssel rendelkező elme sohasem kötődik a múlthoz. Nem azzal foglalkozik önmagában, hogy mi volt. Viszont figyelmes és kérdez, s ezért fogékony a jelenben való belátásra. Csak ez a múlt számára – szeretettel és belátással történő – szüntelen meghalásnak a folyamata hozhat létre valami egészen újat az ember fejében és szívében, amiből újfajta cselekvés születik.

Az ember alapjában véve a teremtésnek egy isteni területe. Rendszerint azonban úgy élünk, hogy ezen a teremtési területen az egónk, az énünk játssza a teremtő szerepét. Ily módon az én folyamatosan újraalkotja a saját múltbeli, korlátolt lényét, ami az idő függvénye. Az én akarata hozza létre ezt a teremtési formát. Ez az emberi tudatban zajló, említett folyamat okozza az embernek az ok és okozat törvényéhez, azaz a karma törvényéhez való alapvető kötöttségét.

A tudat egyszerű belátása során megnyílik a csend tere és kialakul valamiféle fogékonyság az isteni teremtés mindent átfogó rendje iránt. Amikor az ember szíve és feje ily módon megnyílik, megszabadulva a múlt nyüzsgésétől, az isteni rend, az isteni akarat sokkal mélyebben beragyoghatja a főszentélyünket, és innen folyamatszerűen behatolhat az egész szervezetünkbe, valamint az életterünkbe.

A leírt folyamat a rózsa kivirágzásához hasonlít egy csendes helyen, a „nemlét” helyén. Egy olyan teremtés bontakozik ki, ami független a természetrendünk idejétől és terétől és egy újfajta tudat alakul ki, ami mentes a jó és rossz tudásától és az éntől. Az isteni rend ezután az ember egyre mélyebb nézeteit érinti meg, melyeket eddig saját maga tartott elzárva magától. Az említett alapvető változásnak köszönhetően elkezdünk ebből az isteni rendből élni és részt veszünk az isteni teremtés folyamatában. Ennek következtében ugyanakkor kilépünk a karma törvényének régi rendjéből. Ennek az átalakulási folyamatnak a során a karma kötelékei feloldódnak.

 

back to home pdf share